A gondolkodó ember mindig is kereste, keresi identitását. Szeretné meghatározni önmagát, miközben tudomásul kell vennie, hogy nem szakíthatja ki magát a világból, mely körülveszi, melyben él: alkot, rombol, vagy éppen pihen. Így aztán, hogy egyáltalán távlatokban legyen képes gondolkodni, egy önmagánál nagyobb lineáris folyamatot vizionál, már csak azért is, mert maga az élet is évezredeken áthaladó folyam. S miközben mindezt látja, látja azt is, hogy ez a folyam, ahogy felszínre hoz, ugyanúgy el is nyel.

Biológiai életünkre nézve végpontok közé vagyunk szorítva. S ha ez így van, akkor még inkább megkerülhetetlen az a kérdésfüzér, melyet Gauguin is – egyik festménye címeként – föltett magának: Honnan jövünk? Kik vagyunk? Hová megyünk? S hogy a kép számunkra is értelmezhető legyen, a látványt egyik írásában szinte szisztematikusan írja le, mintha semmit sem akarna a véletlenre bízni: „Jobbra lent egy alvó gyerek és három kuporgó nő. Két bíborba burkolt alak bizalmasan közli egymással gondolatait ...ülő alak egyik karját magasba emeli, és csodálkozva figyeli a két személyt... Középen gyümölcsöt szedő alak. Gyerek, két macskával. Egy ... kecske. A bálvány mindkét karját felemeli, mintha titokzatosan és ritmikusan a túlvilágra mutatna. Az üldögélő alak mintha a bálványt hallgatná; végül egy haldokló öregasszony, úgy tetszik, mindent megértően, megadóan fejezi be a legendát."

Íme, a két végpont közé sűrített történés. A szinte közhelyszerű kezdet és vég. Ott van a racionalitás és a misztika, és a kettő között némi gyümölcsszedés. Gauguin e képet a nagy szembenézés állapotában festette. Amikor a válaszadást nem lehet elodázni. Szint kell vallani. Ez volt életének legkétségbeesettebb ideje. Ennek megfelelően a vanitatum vanitas életérzése hatja át, hiszen – mint mondja – a legenda vége – minden misztikum és filozófia ellenére – nem lehet más csak a megadó, beletörődő befejezés. Igen, ismerjük el, ez is a kérdésekre adható egyik lehetséges válasz. A képről önmagát elemezve-értékelve Gauguin még ezt írja: „Minél tovább nézem, annál világosabban látom azokat az óriási számítási hibákat, amelyeket már semmi esetre sem akarok kijavítani. Maradjon olyan, amilyen, ha úgy tetszik, vázlatos állapotban. Itt azonban felmerül egy kérdés – és tanácstalan vagyok: hol kezdődik, és hol végződik a kép megvalósítása?"

És itt voltaképpen vissza is tértünk kiindulópontunkhoz. Ez ugyanis – lássuk be – nem csupán esztétikai kérdés. Hiszen ha őszinték vagyunk önmagunkhoz, magunk is be kell lássuk, bizony a mi életünkre nézve is voltak számítási hibák. Minél tovább vizsgáljuk önmagunkat, látjuk vázlatos voltát, mint ahogy azt is látjuk, hogy a javításra már nincs mindig idő. Vagy ha volna is, az erőnk van fogytán. Ám ami ennél sokkal fontosabb, az az, hogy meglássuk a megvalósulás folyamatát, s annak időkeretét. Mert mindannyian képalkotók vagyunk. Ki aktívan, ki passzívan. Mindenekelőtt meg kell határozni a témát, mi több, az összes lehetséges arc közül ki kell választani azt az egyet, aki majd hitelesen elmondja az üzenetet. Az én üzenetét. Csakhogy önismeret nélkül az én nem tud tudatos festményt alkotni. Nem lesz igazi kompozíció. Ezért fontos, hogy az elején kezdjük.

Először is tudnunk kell érkezésünk történetét. Sőt az okát is. Augustinus azt mondja: „Nem voltam még valami, hogy megérdemeltem volna létezésem." (Vall. 13.1.1) Mindezt hitvallásként mondja. S az érdem puszta megemlítése azt jelenti, hogy valaki döntött felőlünk. Ez a döntés azonban nem az érdem alapján született meg. Nincs érdem, ám ezt a hiányt Isten jósága és szeretete kipótolja. És megtörténik a csoda, az érdemtelenségből nem következik halál, vagyis a születés, az élet elmaradása. Ezért is folytatja így: „És jóságodból mégis vagyok..." Igen, ki nem érdemelten jövünk a világra. Ez egyfelől magától értetődő, hiszen a számunkra nem birtokolt időről van szó, másfelől – és itt ez a hangsúlyos –, egyszerűen etikailag sem volnánk rá képesek. Tehát semmit sem tehettünk létezésünkért. Nem érdemeltük meg, ugyanakkor mégis lettünk. Különös módon onnan jöttünk, melynek valóságát sosem birtokolhattuk, és mindennek ellenére mégis érkeztünk, van múltunk, mert az az örökkévalóság elvitathatatlan része.

S ha ezt már tudjuk, jöhet a második kérdés: Kik vagyunk? Milyen képet festettünk a vászonra? És amikor a piktúra mellé állunk, mások is ugyanazt látják mindkettőben? Megegyezik a valóságos és a vásznon lévő? Azok vagyunk, akinek mondtuk, illetve mondjuk magunkat? A mi kijelentésünk ugyanis nem elegendő. Hogy kinek nevezzük magunkat – bár kétségtelen, hogy visszahat, és ez akár pozitív is lehet – a valóság szempontjából lényegtelen. Hogy kik akartunk lenni, s hogy valójában kikké lettünk, azt visszaigazolásként a körülvevő közösség határozza meg.

Olyan könnyen mondjuk ki, hogy keresztyének vagyunk. Az Apostolok cselekedeteiben azonban ezt olvassuk: „A tanítványokat pedig Antiókhiában nevezték először keresztyéneknek." (11,26b) Nevezték, nem ők mondták. Nem ők mondták meg, hogy kik ők, nem ők adtak maguknak nevet, hanem az antiókhiaiak. Akik látták és ismerték őket. Akik nem csupán hallották, de látták az életükben Krisztust. És ezért ez a névadás Krisztusra mutatott. A helyes identitástudatnak tehát azt kell tükrözi, akik vagyunk, s nem azt, amit csupán gondolunk magunkról. A tanítványok bizonyítványát a Mester állítja ki. Hol közvetlenül, hol közvetve, másokon keresztül.

És evvel el is érkeztünk utolsó kérdésünkhöz. Ám ha a bizonyítvány jó, akkor – mint akik valóban megtanulták a leckét – azt is tudni fogjuk, hogy hová megyünk. Az önazonosságnak ez is fontos része. A hovatartozásunk, illetve a hová tartásunk ismerete. Mert a tanítványok tudják – tudniuk kell! –, hogy nem e világból valók, mint ahogy azt is tudják, hogy egész létük, megújult életük a nem-e-világba tart. De vajon összeállt-e a kép? Létrejött-e a maga kegyelmi időkeretében a krisztusképű kompozíció? És ezt meg kell kérdezni önmagunktól még akkor is, ha tudjuk, igazán befejezve csak odaát lesz. 

Apostagi Zoltán
A szerző református presbiter.