A Magyar Örökség Díj is arra a csodálatos ajándékra mutat, amit Jézus Krisztus által a fasori templomban élő gyülekezet is kapott, magyar református keresztyénként élve bizonyságot tehet arról, mit jelent hitben és hitből élni minden körülmény között, Isten dicsőségére az emberek örökkévaló javára. Őszinte alázattal és felemelő érzéssel vettük át ezt a még inkább elkötelező díjat, amely magyar nemzetünk iránt érzett felelős küldetésünkre emlékeztet minket és utódainkat is – fogalmazott Somogyi Péter, a fasori gyülekezet elnök-lelkésze a Parókia portálnak.

A Fasori Református Gyülekezet idén ünnepelte temploma felszentelésének 100. évfordulóját.

A fasori gyülekezet történetéről bővebben is olvashatnak a Millisits Máté művészettörténész szerkesztésében megjelent „ ... a templomnál is nagyobb van itt" című gyülekezet- és templomtörténeti kiadványban.

Az alábbiakban Bogárdi Szabó István, a Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke méltatását olvashatják a fasori gyülekezetről:

A Fasori Református Gyülekezet laudációja

A Fasori Református Egyházközség hivatalosan 1908-ban alakult meg, a 19. század végén Budapestre telepedő nagyszámú református között végzett lelki szervezőmunka és misszió eredményeként. Ahogy Szabó Imre budapesti esperes, a gyülekezet egykori lelkipásztora írja az 1920-as években, ez a lelki közösség, mint valami ritka sűrítmény, magán hordozta az egész Magyarországról, Dunántúltól Erdélyig ideáramló reformátusság megannyi jellemvonását; itt minden arc és élet egy-egy sajátos sorsot mutatott, de nem csupán egyénit vagy családit, hanem nemzeti sorsot is reprezentált. Így lett a gyülekezet a megelőző évszázadok eltérő módon, de hitegységben alakuló református magyarságának lenyűgöző színképe. Többek között ezért lehet Magyar Örökség Díjas a gyülekezet. Az egységes szociológiai adottságok, az azonos kulturális feltételek, a közös társadalmi szerkezet – ezek általában minden közösségszervező igyekezet ideái. Itt viszont más és más sors, eltérő kulturális meghatározottságok, s mellé a társadalmi helyzet összes szakadéka (Terézváros úri negyede és a hírhedt Csikágó) – és mégis mélyen megélt szellemi és lelki identitás: ez a fasori gyülekezet. Ez az összegyűjtés és együtt tartás példája. Évszázada tart immár – beleértve a legnehezebb negyven-ötven évet is (a fasori közösség történetének csaknem felét), amikor egységen homogenizációt értett a hatalom, és a legkevésbé sem tűrte, hogy transzcendens értékek mentén tájékozódjanak az emberek, s még kevésbé viselte, hogy szabadok legyenek. Pedig közösséget gyakorolni csak szabadon lehet igazán.

A fasori református templom 100 éve épült. Budapest egyik legszebb szakrális-kultuszi épülete - de messze több annál; egyetlen szóval: hajlék. A fasori reformátusok mindig is tudták, hogy amikor megépülhetett templomuk, azt egyrészt ajándékba kapták, amelyet meg kell őrizniük, de tudták azt is, másrészt, hogy nem emlékként kell a szent helyet megőrizni, hanem az istentiszteleti közösség otthonául. Az évszázados igyekezet azért elsősorban mindig a gyülekezet szervezésére irányult, hogy annak intenzív gyakorlása és az istentisztelet ereje messze sugározzon, messzebb, mint ameddig a templom tornyából ellátni.

A gyülekezet iskolája (iskolái), mély és nagyhatású szociális munkája, elesettekkel való szolidaritása, a menekültek befogadása és az életek mentése (lett légyen szó fogságból menekülő holland katonatisztekről, zsidó gyermekekről, osztályidegenné nyilvánított kitelepítettekről), a misszió ezer ága, vagyis az evangélium-hirdetés megannyi feladata, a szent életben való formálódás igyekezete - ez mind-mind a „Fasor" (ahogy a budapesti reformátusok mondják egy szóval). Magyar Örökség ez is – megtartani az örökséget abban az eredeti célban, amelyre adatott. S nem pusztán őrizgetni, hanem éltetni, hogy éltessen.
Néhány napja a Schweitzer Albert Református Öregotthonban voltam látogatóban. Kifelé jövet népes iskoláscsapattal találkoztam, akik éppen nagy lendülettel vonultak be az épületbe. A fasori gyülekezet általános iskolásai érkeztek, hogy betlehemezzenek az otthon idős és többnyire magános lakóinak. Unokák érkeztek az unokátlanokhoz. A sort, némiképp megszegve a pedagógia szabályait, nem egy tanár(nő) vezette, hanem egy tízéves-forma kisfiú, kezében magasra tartva egy ragyogó csillagot – a Megváltó csillagát, amely vezette egykor a napkeleti bölcseket. Most az egész seregletet – pásztorokat, háromkirályokat, angyalokat, Józsefet és Máriát, és mind az összes betlehemezőt - ez a csillag vezette be azok közé, akik közt olyanok is várták érkeztüket, akik 70 éve éppen a fasori gyülekezetben kaptak isteni hívást, hogy egész életükkel Krisztusnak szolgáljanak. A kis csillaghordozó találkozhatott az egykori diakonisszával. Micsoda találkozás ez, ahogy az ünnep egybefog nemzedékeket! Micsoda ünnep ez, ahogy gyermek ragyogtat csillagot a megfáradtaknak, és a mai nemzedék hirdeti a régieknek, akiktől örökségül kapták a karácsony nagy titkát: dicsőség Istennek, békesség embernek!

Csak kívánni tudom, hogy most, amikor a fasori reformátusok Magyar Örökség Díjat kapnak, tudja mindenki, amit ők tudnak, és aminek élnek is, hogy ez a titok az igazi magyar örökség, mert ebben nyílik meg számunkra az örökkévaló. 

Fotó: Gránitz Miklós