A Cannes-i filmfesztivál az európai filmesek egyik legnagyobb megméretése. Elvárás itt a magas művészi megformáltság, labdába rúghatnak a fajsúlyosabb filmek is, s nem félnek a tabudöngető témák vagy éppen az egészen furcsa látásmódú filmek beválogatásától sem. A Cannes-i fesztivál nívója valahol félúton van Velencei Filmfesztivál kifinomult ízlésvilága és Hollywood kommersz mozija között, hiszen az esztétikum, a téma és mondanivaló mellett fontos kritérium a film (viszonylagos) közérthetősége. Ez persze nem popcorn mozit jelent, hanem olyan elvárást, amelyet például Fellinitől az „Édes élet”, Antonionitól a „Nagyítás”, Scorsesétől a „Taxisofőr”, vagy éppen Tarantino Ponyvaregénye, Polanski Zongoristája fémjelez.

A magyar filmeket szeretik vagy legalábbis szerették Cannes-ban, hiszen a nyolcvanas évek végéig alig volt olyan év, hogy ne válogattak volna be egy-egy magyar filmalkotást. Olyan azonban ritkán adódott, hogy a zsűri két magyar filmet is behívott volna a versenyprogramba. Az idei filmfesztiválon viszont Szőcs Petra rövidfilmje és Mundruczó Kornél nagyjátékfilmje is ott szerepelt az Arany Pálmáért versengő filmek között, s Mundruczó filmje el is nyerte az Un certain regard (Egy bizonyos nézőpont) elnevezésű önálló szekció fődíját.

Valójában mindkét magyar filmre jellemző az un certain regard kategóriája, hiszen mindkettő egy bizonyos, nem megszokott nézőpontból tükrözteti az eseményeket, s a filmek témája sem igazán megszokott.

Szőcs Petra tizennégy perces rövidfilmje már a címében – Kivégzés – is sugallja a fajsúlyos témát, ám a film nézőpontja csavar még egyet a dolgon, meg a gyomrunkon is. A történet ugyanis a Ceauşescu házaspár kivégezésének apropóján beszél a diktatúrák és diktátorok természetéről, mégpedig gyermeki nézőpontból. Orsi és Örsi családjának széthullása ugyanis épp a romániai forradalom idejére esik. A szülők válnak, s mint ahogy ilyenkor szokás, veszekednek, a gyerekek pedig játszanak. S mit is játszhatnának mást ebben a történelmi pillanatban, mint kivégzőset? És ahogy a gyerekek szokták, ha rákapnak valamire, újra és újra eljátsszák a diktátor és felesége halálát, mintha csak egy végtelenített filmet látnánk. Ám ezek a halálok nem tragikusak. Orsi olyan könnyedséggel beszél a kivégzésről, mintha a diktátor halála a világ legtermészetesebb dolga lenne. S mint ilyen, szép és szórakoztató, amit újra és újra el kell játszani.

Szőcs Petra, aki nemcsak rendezője, hanem Nagy V. Gergővel együtt társ-forgatókönyvírója is volt a filmnek, maga is hasonló korú gyermek volt a romániai forradalom idején. A film látószöge, a gyermeki tükrözés tehát saját tapasztalata, s talán ezért is tud ennyire mentes lenni a giccsnek még az árnyékától is. Annak ellenére, hogy a film gyermekszereplője valóban szinte angyali teremtés, megjelenése, beszédmódja távol áll minden „cukiságtól”. Az egész gyerek a tisztaság és az őszinteség benyomását kelti, amire vizuálisan nyilván rásegít a kislány szinte fehér színű haja, szempillája, arcbőre. Az Orsit játszó Moldován Kató valóban angyali teremtés, éppen ezért gyomorszorító, hogy milyen könnyedséggel beszél a diktátor és felesége kivégzéséről. Orsit hallgatva valóban mintha istenítéletről lenne szó, amelynek szemszögéből vicces a halál, megmosolyogtató, hogy az önmagát istennek feltételező diktátor mennyire halandó, törékeny, rettegő, esendő lény. De gyomorszorító a diktatúra logikája is. A filmben egyszer sem hangzik el a Ceauşescu házaspár neve. A diktátor névtelen marad, az ítélő angyal számára nem számít, milyen nevet viselt. Büntetése szükségszerű, kisstílűsége a halállal szemben állva lepleződik le. Mint ahogy a fehér hajú angyal is lelepleződik ennek a rövid, alig tizennégy percnek a végén: ő maga sem mentes az agressziótól, feszültségét csak a másik emberen/gyereken képes levezetni. Mert a mi világunkban a diktátor még a fehér pillájú angyalokban is ott lakik.

_

Mundruczó Kornél filmje – a Fehér isten – nem véletlenül nyerte el az Un certain regard fődíjat, hiszen látószöge valóban különleges. Egy kutya, Hagen szemszögéből mutat be minket, embereket, s ezzel együtt valójában a bűn természetét. A film beharangozóját látva őszintén szólva fanyalogtam kicsit, vagy inkább féltettem Mundruczót, hiszen úgy gondoltam, Inárritu Korcs szerelmek című filmje után nehéz, ha csak nem lehetetlen igazán jó kutyás filmet csinálni. Mundruczó bebizonyította: lehet.

Hagen, a közepes testű keverék édeni boldogságban él kis gazdájával, Lilivel mindaddig, amíg a kislány kényszerűségből apjához nem kerül. A férfi nem rossz ember, tényleg nem az, csak nem érti kiskamasz gyerekét. Nem is értheti, hiszen rég elvált a gyerek anyjától, valószínűleg vasárnapi apukaként csak ünneplőben látta a kislányt. Most meg a nyakába szakad a gyerek, és vele együtt a kutya is. Hagen ráadásul korcs, és ezt a szót olyan stigmatizáló erővel tudják a filmben kimondani, hogy abban a világtörténelem minden rasszizmusa benne sűríttetik. A „korcs” pedig elkülönítésre való, hogy ne keveredjen a tiszta fajúakkal, s ha végképp nincs semmi haszna, akkor következhet a megsemmisítés.

Hagen ezt persze nem tudja, nem is tudhatja, hiszen kutya. Annyit tud csupán, hogy kiűzetett az Édenből, hogy a gazdája ellökte, megcsalta, hogy elveszítette az első szeretetet, amiről azt hitte, soha el nem múlik. Hagen persze próbál beilleszkedni az emberek világába, de a kóbor kutyának nincs közöttünk helye. Csak üldözésben, megaláztatásban lehet része. Vagy ha nem, hát gyilkológéppé képezik ki. Mert Hagennek még van szíve. Éppen ezért lesz alkalmas arra, hogy kiképezzék a kutyaviadalokra. A „kiképzés” persze éheztetést, válogatott kínzásokat, megaláztatást, értelmetlen büntetéseket jelent, de a „tanfolyam” végére az egykor melegszívű, gyermek- és emberszerető jószágból vérengző és pusztító fenevad lesz. Itt kellene a filmnek az ajánlókban beígért thrillerbe átcsapnia, s talán a mozinézők egy része el is hiszi, hogy akciófilmet lát. Sokan talán nem is veszik észre azt a finom iróniát, amivel Mundruczó a kutyák bosszúhadjáratát ábrázolja. Mert valóban akciófilmes kliséket látunk, de mindez Mundruczó kutyákra konvertálta: a világmegmentő természetesen Hagen, aki immár Max, hogy valódi szuperhős neve legyen. A szuperhőst persze egy szépséges kutyalány menti meg, aki fel is áldozza az életét azért, hogy Lilit, a Gazdát elvezesse Maxhoz, s hogy ezzel megmentse az egyébként lelke mélyén még mindig jószándékú kutyát a TEK-esek golyóitól.

Mert Lili tudja, hogy csak ő képes megszólaltatni azt a hangot, amely a kutyája szívéig szól. Amely az őrjöngő szörnyeteg lelkében felébreszt Hagent, és visszavezeti a gazdájához. Mert „Minden, ami szörnyű, a szeretetünkre éhes" – mondja Rilke nyomán a film mottója. A kutya számára pedig az ember az isten. A fehér isten, aki kegyetlenül visszaél a kutyák bizalmával.

A film nem csak nézőpontja szempontjából különleges. A 3D-s technika korában egyszerűbb és könnyebb az állatszereplőket számítógéppel megrajzolni, mint bajlódni a forgatáson az élő állatokkal. Ráadásul 3D-ben olyan érzelmet rajzolnak az állat „arcára”, amilyet csak akarnak. Ha pedig tömegesen szerepelnek, akkor beindulhat a 3D-s sorozatgyártás. Hagent és Maxot ugyan két különböző kutya alakítja, de színészi játékukban semmi kivetnivalót sem találhat a legélesebb szemű kritikus sem. A kutya érzelmei nemcsak az arcára vannak írva, hanem egész testével „játszik”. Pontosabban nem játszik, hanem éli a szerepet. Még pontosabban: nem szerepel, hanem él. Előttünk éli végig az Éden boldogságát, a kitaszítottságot, a haragot, a bosszút. A mi érzelmeinket mutatja meg, elemi erővel. Mundruczó Kornél filmjében Hagenen kívül kétszáz jól képzett, de korcs kutya szerepel, akik játékukkal világhírt hoztak a magyar filmeseknek. A kutyák jelenleg örökbe fogadhatók, és nagyrészüket már örökbe is fogadták. Így nem kell visszatérniük a menhelyre, ahol a feleslegessé vált korcsokat előbb vagy utóbb elaltatják.

A kutyák itt fogadhatók örökbe: whitedogs.wix.com/whitedogs

Miklya Luzsányi Mónika