Az átlagolvasó talán öt százalékát érti a több műfajt magába tömörítő, több mint kétezer éves irodalmi kompozíciónak, ez persze nem róható fel senkinek. Mint ahogy a legtöbb ószövetségi könyv, Jób könyve sem egyetlen megtörtént eseményt dolgoz fel, hanem számos valódi, Isten és ember viszonyáról szóló tapasztalat gyűjteménye korokon és nemzeteken átívelően - mondta érdeklődésünkre Karasszon István. A Parókia olvasóinak a Károli egyetem Ószövetségi Tanszékének tanszékvezető egyetemi tanára segít értelmezni Jób könyvét, ma a vele készült interjú második részét adjuk közre. (Az első rész itt olvasható.)

Három évvel ezelőtt keresztyén fiatalok létrehoztak egy honlapot Egy kérdés címmel. Az internetezők egyik leggyakrabban feltett kérdése az volt, hogy miért engedi meg Isten a szenvedést. A szenvedés ikonikus könyvében Jóbra szintén úgy tűnik, hogy igazságtalanul zúdul a kínáradat, hiszen már a könyv elején kiderül, hogy mennyire istenfélő ember.

Amikor Jób könyvéről van szó, nagyon sokan valóban Isten igazságosságának a kérdését vetik föl. Csakhogy a Jób könyvében nem fordul elő az a dilemma, hogy igazságos-e Isten. Inkább a panasz amiatt, hogy „nem látlak a szenvedésben". Az Isten igazságosságáról szóló kérdést leggyakrabban a kívülálló szokta fölvetni. Például amikor egy hitben járó embert szenvedni lát valaki: Isten miért hagyja, hogy ez történjen. Saját tapasztalataim alapján mondom, általában az, aki hitben jár és nagy szenvedést kell hogy megéljen, érdekes módon a szenvedés elhordozásának a képességét találja meg a hitében, és nem Isten igazságosságát kérdőjelezi meg. Abból, amit szenvedő és hitben járó emberektől tanultam az elmúlt évtizedekben, nem tudom visszaigazolva látni sem az újprotestáns vallások meglehetősen vulgáris siker-hit összekapcsolását, sem pedig Isten igazságosságának kicsit ateista ízű megkérdőjelezését. Azt viszont nagyon sokszor láttam, hogy a hitben járó ember jobban viselte el a szenvedését, mint a nem hívő. Szenvedés nagyon sok fajta van. A Jób könyve olyan széles spektrumát tárja elő - főleg a párbeszédrész a barátokkal -, hogy mindenki megtalálja a magáét benne. Ez azért van így, mert évszázadokig keletkezett ez a könyv. Nem egy embernek a nagyon keserű, de talán nagyon hasznos fájdalmát írja le, hanem generációk sorának a tapasztalatait próbálja egymás mögé tenni.

Az mégis ijesztővé teszi a Jób könyve istenképét, hogy mintha a keretelbeszélésben Isten és a Sátán fogadást kötne Jób kárára...

A Jób könyvének keretelbeszélése teológiailag nagyon jól át van gondolva. Valóban nagyon furcsa ez a kép, ahogyan Isten mintegy fogadást köt a Sátánnal Jób bőrére. Az alapvető különbség azonban érdekes módon nem az isteni és az emberi szféra között van, hanem a fogalmi vonatkozásban. A Sátán azt mondja, hogy bőrt bőrért ad az ember, ez az üzlet - az értékes állatbőr az ősi időkben fizetőeszköz is volt. Bőrt bőrért ad az ember, az életért viszont mindent megad. Vajon önzetlenül, érdek nélkül szereti-e Jób Istent? Ez az önzetlenséget kifejező chinnám szó héberül azonos gyökerű a chén, 'kegyelem' szóval. Bőrt bőrért - ez az emberi szféra, és a kegyelemből vagy érdek és ellenszolgáltatás nélkül - ez az isteni szféra. Magyarul, a jelenet azzal vádolja Isten és Jób kapcsolatát - hiába transzcendens a kapcsolat -, hogy az a társadalom árucikke, nem pedig kegyelmi kapcsolat, vagyis nem az isteni szférához tartozó. A keretelbeszélés megkomponálója tehát máshol húzza meg a vonalat az isteni és az emberi között. Ezért tűnik úgy, mintha Isten és a Sátán fogadást kötnének, akárcsak az emberek egy focimeccs előtt. Hiszen ez az emberi szférába illő dolog, Jób és Isten kapcsolata viszont érdek nélküli, ami még akkor is ilyen, ha Isten mindent elvesz Jóbtól.

Érdekes Isten és a Sátán párbeszéde más szempontból is. Isten kiszolgáltatja Jóbot a Sátánnak. A Sátán mindent megpróbál Jóbbal, az életét viszont nem veheti el. Itt a Sátán ugyan meg van személyesítve, de nem igazán személy. Ugyanis hangsúlyos, hogy a Sátán aztán eltűnik. Ha a 42. fejezet második felében fogadást kötöttek, akkor elmaradhatatlan lenne az elégtétel, vagyis hogy a Sátán fizessen. De sem erről nincs szó, sem arról, hogy egyébként mit fizetne a fogadás során. Mindez mutatja, hogy ez a Sátán nem Istennel - legalábbis megközelítőleg - valamilyen azonos rendű lény, hanem határozottan olyan valaki, aki itt van bennem. Ha viszont valaki mindvégig hűséges és kitart, a bizalmatlan gyanakvás egyszerre eltűnik. A 42. fejezetben Sátán már nincs, egyszerűen arról van szó, hogy Jób visszakapja mindazt, amit elveszített. A gazdagságát és a gyermekeit. Benne van az is, mennyire szerette Jób a lányait. Érdekes mozzanat, hogy mennyire gondoskodott az örökségükről - mintha csak felhívás lenne keringőre: ezek a lányok szépek és gazdagok, gyertek, fiúk, sorakozzatok és vegyétek őket feleségül. Érdekes az is, hogy a fiúknak nincs nevük, de a lányoknak igen. Méghozzá három becenév szerepel a leírásban, ami kifejezetten azt jelenti, hogy nemcsak egy csatát nyert meg Jób, hanem a szeretet, a meghittség és a gyengédség is visszaköltözött az életébe.

Visszatérve a Sátán alakjára: a hétköznapi teológiában is megkülönböztetünk három fogalmat: az eredendő bűnt mint állapotot, a bűnt mint gondolati szintű vagy láthatóan megnyilvánuló tettet, és a Sátánt, akit később személyként látunk viszont, például akkor, amikor Jézust megkísérti a pusztában. A gonoszság integrációja, ami Jób könyvében van, jellemezheti-e az egész Gonoszról alkotott felfogásunkat, vagy ez inkább csak a Jób könyvének olyan üzenete, amit azért fontos megértenünk, hogy felvehessük a harcot a Gonosz ellen?

Azt hiszem, ez utóbbi a lényeg. A rossz, a gonosz jelenlétét és valóságát a vallástörténet során Izrael egyre inkább kezdi megszemélyesíteni. Való igaz, Jézus esetében már kifejezetten személyről van szó. De ez a megszemélyesítés nem azt jelenti, valaki Isten tervét megsemmisíthetné, nem egy „ellen-Isten". Mi is megszemélyesítünk néha - valaki egyszer azt mondta valakire: belőled most az óember beszél. Ez esetben sem arról van szó, hogy belebújt valaki abba az emberbe, és az beszélne belőle. A Jób könyvében látható megszemélyesítés is segítség, hogy jobban megragadjuk azt, ami ellen nekünk adott esetben küzdeni kell. Amikor Jézus és a már megszemélyesített Sátán találkoznak, az nem azt jelenti, hogy egy azonos erejű, transzcendens lény vitatkozik Jézussal - ez a lény csak azért van így jelen, hogy annál inkább tudjuk értékelni Jézus döntését. Végig Ószövetségben, sőt, még azután, az intertestamentális korban is, a Masztéma 'Ellenség' vagy a Szátán 'Vádló, Rágalmazó' megjelölések szerepelnek. Tehát nem arról van szó, hogy ő azonos Istennel. Az ebben a korban megjelent angyalok szintén nem Istentől független, transzcendens lények, hanem Isten valamelyik tulajdonságát személyesítik meg és emelik ki. Sátán van, de a Sátán lénye nem független, önálló lény, hanem az ellentéte Istennek. Máskülönben, ha lenne egy rossz isten meg egy jó isten, a monoteista mivoltunkat tagadnánk. Nem, nincs rossz isten. De a rossz mint valóság van. Fényt mi csak akkor látunk, ha van árnyék is, tehát lennie kell árnyéknak.

Egy laikus hívő számára sarkalatos kérdés, hogy a Sátán személy vagy nem személy. Ha csak gonoszságról beszélünk, azzal ingoványos talajra lépünk.

Valóban! Ezért személyesítik meg, tehát ez nem rossz döntés. Nem véletlen, hogy a keresztyén teológia, dogmatika szerint a Sátán személy, hiszen így a legkönnyebb körülírni őt. Értelmezzük ezt Barth Károllyal, aki a bűnt és a rosszat a parazita növényhez hasonlítja! A parazita éppen olyan növény, mint a fa, amiből táplálkozik. Csak éppen mégsem olyan, mert nincs gyökere, ezért csak akkor létezik, amikor belekapaszkodik egy élőlénybe, amelynek elszívja az erejét. Mihelyt a fa elszárad, vele együtt elszárad a parazita növény is, hiszen képtelen önálló életre. Nem egy másik fa a parazita növény, ugyanakkor kvázi önálló élőlény, az analógiánkban tehát személy, csak tényleges, saját életre alkalmatlan.

Térjünk vissza Jób és Isten kapcsolatára! A Jób könyve tehát szól az Isten-imádatról is, amire talán hajlandóbbak vagyunk a rászorultságunk megélésekor. Mit jelent ezzel szemben a megpróbáltatásokról is független, folyamatos Istenhez fordulás e könyv alapján?

Az Isten-hívő Jób két ellentétes magatartását írja le a Jób könyve. Az egyikről a keretelbeszélésben olvasunk: Jób istenfélő, igaz ember, aki rendszeresen bemutatja az áldozatot, és imádkozik nemcsak önmagáért, hanem a gyermekeiért is. Egészen normális kategóriák írják le Jób istenfélelmét és hűségét. Ekkor még minden a maga megszokott medrében van. Aztán jönnek a megpróbáltatások. A keretelbeszélésből kiderül, hogy Jób továbbra is megőrzi a hűségét és hitét: „az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Úr neve" - mondja. Amikor még a felesége is mintegy megkísérti őt, azt feleli neki: „ha a jót elfogadtuk Isten kezéből, akkor a rosszat hogy ne fogadnánk el?"

De még inkább hangsúlyos azután a párbeszédrész Jóbja, aki küszködik, kínlódik nemcsak a testi, de főleg a lelki szenvedés miatt, és mégsem hagyja el Istent. Pedig panaszkodik, sőt, néha még a vád sem áll távol tőle. Ezt a kettősséget kell látnunk a megpróbáltatásban: lehetnek kétségeim, de akkor is, a panaszt is Isten elé viszem. Amikor pedig jól megy a sorom, az áldozat akkor is Istennek szól, és nem magamat púderezem, hogy én milyen ügyes, okos vagyok és a magam erejéből mi mindent tudtam elérni. Mindkét esetben arról van szó, hogy az Istennel való kapcsolat és az Istenhez fordulás változatlanul megmarad, attól függetlenül, hogy jól megy a sora vagy rosszul. Éppen ezért mutat fel Jób személye olyan magatartást, amit egy „fogadás" a mennyben vagy a Sátán jelenléte sem tud megtörni.

Jób sokszorosan visszakapja, amit elvesztett, de egy kis tüske maradhat bennünk amiatt, hogy ha születnek is gyermekei, akiket eltemetett, már visszahozhatatlanok.

Tény, hogy mindenkinek eszébe jut: ezek a gyerekek már nem ugyanazok a gyerekek - aki az ilyesmit próbálta, az tudja, hogy aki elment, egy életen keresztül hiányzik. Ennek elsősorban a koncentrikus szerkesztés miatt kell így lennie, hiszen amit mondani akar az irodalmi technika, az az, hogy minden helyreáll.

Jób és a helyreállítás kapcsán eszünkbe juthat Jézus. Az ő alakja szintén jelképessé vált még a nem keresztyének számára is, noha ez esetben nem szimbolikus alakról, hanem valóságos személyről van szó. Vele kapcsolatban érdekes dolgot olvasunk később, mégpedig hogy szenvedéseiből tanult engedelmességet. Pedig ahogy egy másik helyen megjegyezte a szentíró: a bűnben nem kísértetett meg, vagyis nem volt bűne. A szenvedés ennek ellenére még őt sem kímélte meg, és ezek szerint az ő esetében is céllal történt.

Ha Jézus nem szenvedett volna, halála és feltámadása nem emberé lenne, hanem egy emberfölötti személyé. Abban az esetben viszont nem lehetne váltság a mi bűneinkért. Tehát neki még a megkísértésben is része kellett hogy legyen - és a testi szenvedésekben is, amelyek mindenki számára nyilvánvalók. És emellett, bár nem olyan látványos, és ebből nem tudnak Passió című filmet csinálni - ami ugye, elég durván visszaadja Jézus testi szenvedését, és sajnos az mind reális -, a lelki szenvedés. Ami Jób esetében is nagyon erős. Akár Jézusról, akár Jóbról legyen szó, nyilvánvaló tehát, hogy a lelki szenvedés sokkal nagyobb még a testinél is. Még nem olvasunk arról a 38. fejezetben, hogy Jób meggyógyult volna, visszakapta volna, amit elveszített, Jób mégis már ekkor megelégedik. Hogy miért? Mert végre most megszólalt Isten. „Idáig csak hallottam rólad" - olvassuk a 42. fejezetben -, „de most a saját szememmel látlak". És ez elég neki, ez már önmagában véve megoldás.

Úgy tűnik, mintha Jób valamelyest Jézusra mutató alak lenne.

A szenvedéssel. De a megváltással nem. Jób szenvedése értelmetlen, mint minden emberi szenvedés. Jézus Krisztus szenvedése az egyetlen olyan szenvedés, ami értelmes. Jézus Krisztus és Jób között van egy nagyon nagy lépcső. Jób nem bűntelen. Soha nem is állította. Ő csak azt mondta, hogy mint minden ember, ő is bűnös, Isten ráadásul még az angyalaiban is talál hibát, hogyne találna benne - na, de nem ennyit, mint amennyi szenvedés rázúdult.

Mintha arról is szólna ez a könyv, hogy noha senki sem felelhet meg Istennek, sem szóval, sem cselekedettel, viszont kulcsfontosságú, hogy valaki törekszik-e az Isten tiszteletére és abban kitartó-e vagy sem.

Ez valóban Jób álláspontja. Isten a korábbi, deuteronomiumi teológia szerint igazságos, de könyörületes és kegyelmes is. Jób meghökken azon, hogy most nem ilyen Istent lát maga előtt, hanem egy mindenáron elítélni és büntetni akaró Istent. Miért üldözöl engem, mint egy ítélőbíró - kérdi -, hogy mindenáron elítélj? Persze, hogy el tudsz ítélni, ha akarsz, de nem így ismerlek téged. A válasz erre a dilemmára az, hogy a szenvedésednek semmi köze sem Isten igazságához, sem a tetteihez, az ettől teljesen független. Jób ebben tud megnyugodni, vagyis hogy a szenvedéssel forduljon Istenhez és kérésként terjessze elé a megszűnését. De a szenvedésnek nincs köze sem magához Istenhez, sem az emberhez, vagyis ez a káosz, amelyben rendet teremteni csak Isten tud.

A szenvedést egyetlen ember sem úszhatja meg. Találhatunk-e benne bármi jót Jób könyve alapján?

Magának a szenvedésnek értelme nincs. A hit viszont értelemmel töltheti meg. Mivel a hit személyes dolog, többfajta értelmet is tulajdoníthat a szenvedésnek. Lehet, hogy valaki azt mondja, akár Elihú, hogy többre és jobbra tanított Isten általa. Lehet, hogy valaki úgy éli meg, mint egy kellemetlen tapasztalatot, amelynek egyedül az az eredménye, hogy hit által ki tudtam tartani, tehát le tudtam győzni. Akárhogy is, Jób könyve mindenképpen abba az irányba mutat, hogy a szenvedést ne kiküszöbölni akarjuk, viszont tartsunk ki benne, és maradjunk meg benne ugyanannak, akik voltunk. Ezt csak akkor érhetjük el, ha az Istennel való kapcsolatunkra építünk, mert egyedül biztos, hogy elbukik az ember. Nem az a cél tehát, hogy a szenvedés eltűnjön, bár mindenki szeretné minimalizálni, hanem éppenséggel az, hogy megtöltsük, és jól töltsük meg tartalommal. Ebben az esetben viszont néha bármennyire bizarr, kifejezetten jó is lehet a szenvedés. De nyilván az olvasóknak minél kevesebbet kívánunk belőle!

Jakus Ágnes

Kép: Füle Tamás

Korábbi cikkünket itt olvashatja:

Aki legyőzte a káoszt