Még élnek néhányan azok közül a diakonisszák közül, akik évtizedeken keresztül végeztek szolgálatot a református egyház különböző intézményeiben. A kilencvenhatodik évében járó Nagy Margit testvérrel, ahogy társai nevezték, a Schweitzer Albert Református Szeretetotthonban találkoztunk, ahol még két egykori diakonissza lakik rajta kívül.
A Szabó Magda Abigéljéből ismert, szigorú napirend szerint élő, jellegzetes főkötőjükről, egyenruhájukról és áldozatos munkájukról ismert diakonisszák a protestáns egyházakban folytattak szeretetszolgálati tevékenységét főként betegápolóként. Jelmondatuk szerint – Jutalmam, hogy tehetem – szolgáltak az elesettek javára szerte az országban. Kórházakban, csecsemőotthonokban, fogyatékkal élők között és idősek otthonában is számítottak rájuk. Ám nem volt ez magányos szolgálat. Anya- vagy testvérházakban éltek, a diakonisszák nagy családjában, imádkozva, egészségügyi jártasságot szerezve, teológiailag képezve magukat a munka mellett. Nem mentek férjhez, de pontosan tudták, hogy az Úr hívta el őket a szolgálatra, és ezért készek voltak lemondani a családalapításról is. De, mint mondják, kaptak helyette másikat.

Akár egy szent
Margit testvér a nyíregyházi testvérházban kezdte diakonisszaéveit. Az országos evangelizációs mozgalom részeként Békefi Benő lelkipásztor, későbbi református püspök szervezett ott diakonisszaintézetet.
Akkoriban ébredési hullám söpört végig az országon, a fiatal lány is rendszeresen eljárt az evangelizációs hetekre. Margit testvér úgy emlékszik vissza erre az időszakra, mint ami nem volt előzmények nélküli. Valahogy mindig is hitt Istenben – mondja.
„Édesanyám özvegyasszony volt, az édesapám nem ismertem, korán meghalt. Két férfitestvérem volt. Tizennyolc évesen fiatal lányok együtt sétáltunk, és az a fiú, aki velem járt, azt mondta a bátyámnak, a te húgod olyan, mint egy szent. Még a kezét sem merem megfogni, amikor együtt vagyunk. Már akkor munkálkodott bennem az Úr, ha én nem tudtam is róla."

Kövess engem!
Elhívása a szolgálatra nem mindennapi módon történt – meséli az idős hölgy. „Egy alkalommal álmomban templomban voltam. Világosan emlékszem, hogy az Úr Jézus megállt mellettem és azt mondta: Te pedig kövess engem. Aztán elindult és én követtem. Kimentünk a templomból egy fákkal övezett területre, ahol asszonyok voltak. Egyszer csak hátrafordul az Úr Jézus, és azt mondja: Maradj itt, mindjárt visszajövök. Volt ott egy kis ház, leguggoltam mellé, hogy ne lássanak engem, de én kilássak. És láttam, hogy férfiak mennek be abba a házba, ismerősök is. Remegve guggoltam ott, de egyszer csak megláttam, hogy jön az Úr Jézus. Erre fölugrok, eléje szaladok és leborulok a lába elé. Olyan tisztán emlékszem, mintha most történt volna. Mondtam, hogy Uram, Jézusom, engem itthagytál, hát tudod, hogy ez milyen ház? Akkor a fejemre tette a kezét és azt mondta: Tudom, azért hagytalak itt. De a próbát kiálltad, most már mindent elhagyva kövess engem."

Emberi hangon szólt
„Jó, én követem – gondoltam –, ahogy követték az asszonyok is, hiszen komoly, hívő családok voltak akkoriban. Igen ám, de ő azt mondta: mindent elhagyva. Nagyon sokat gondolkoztam, sírtam, imádkoztam, hogy Uram, hogy tudnék mindent elhagyni? Itthagyjam az édesanyámat egyedül? A bátyáim abban az időben, 1938-ban katonák voltak. Aztán ez a kövess engem mégsem hagyott nyugton. 1942-ben elhatároztam, hogy otthagyok mindent. Elmentem Nyíregyházára, a Békefi-féle testvérházba jelöltnek. Kis falusi lány voltam. Ott volt bennem a nyugtalanság, hogy talán nem itt a helyem, mit keresek én itt a nagyok, értelmesek között, én, a kis senki. Mindig ez volt bennem. Közben elkezdtek gyülekezeti testvérnek kiképezni, iskolákba jártunk tanítani. Egy alkalommal hazafelé mentem, és akkor felsóhajtottam, hogy Uram, Istenem, csak tudnám biztosan, hogy te hívtál el. Emberi hangon hallottam, hogy Én, az Úr hívtalak el, megerősítlek és megsegítlek. Megijedtem, elképzelheti. Körülnéztem, de senki még a közelemben sem volt, nem mondhatom, hogy biztos ez vagy az mondta. Én akkor hazamentem, leborultam és azt mondtam, Köszönöm, Uram, és bocsáss meg, hogy ennyit hitetlenkedtem. Segíts, hogy ne magamra nézzek, hanem rád."

Egy csomag cukor
„Negyvennégyben öltöztem be, ágyúdörgések közepette, és mindjárt kihelyeztek Kaposvárra. Akkor Farkas Béla volt ott a lelkész. Alig pár hónapot voltam ott egy másik kedves testvérrel, bejöttek az oroszok. Olyan nagy épületben és udvaron volt a lelkészi hivatal, hogy ott volt a főhadiszállásuk. De mi volt ebben a jó? Az, hogy senki idegen orosz nem jött be, csak azok, akik ott laktak. Azok pedig becsületesek voltak. Főztünk, mostunk rájuk, mindent megtettünk, de ők is. Miközben tettem-vettem, egyszer az irodából kijön egy idősebb orosz és int. Megyek oda és a kezembe nyom egy nagy zacskó kristálycukrot. Olyan nagy dolog volt akkor az a cukor!"
Később Tatabányára helyezték Margit testvért. „Mikor először odamentem, azt mondta a lelkész: Hát, ez a Békefi a legsilányabb testvért küldte hozzám!" – nevet. „Végül három évig visszahívtak, a környező településekre, a szórványba is."

Végy el innen!
Az alkalmatlanságérzés mégis mindig megkörnyékezte a diakonisszát. Amikor az egyház 1950-ben átvette a dunaalmási fogyatékosotthont, oda helyezték. „Mikor az első epilepsziás gyermeket megláttam, este bementem a szobába, leborultam az ágy elé, és azt mondtam, Uram, végy el innen, nem bírom látni. De újra és mindvégig azt kaptam, hogy megerősítlek és megsegítlek. Tizenöt évig voltam ott."

Ezután a tiszafüredi fogyatékosotthon következett, ahol még több gyermek és fiatal volt a gondjaira bízva. De szolgált később a kőszegi csecsemőotthonban és a debreceni öregotthonban is. „Mivel mindenütt dolgoztam, ha szabadságra mentek vagy megbetegedtek, csak üzentek, hogy Margit testvér jöjjön."

Nagyobb csomagot
Egy alkalommal vezetővé is akarták Pestszentimrén. Csak annyit mondtak, hogy nagyobb csomagra lesz szüksége, mert tovább kell maradnia. Mikor megérkeztek az intézetbe, már vezetőként mutatták be. Hiába mondott nemet az irodai munkára, szükség volt rá. Jó kezekben akarták tudni az időseket, ő pedig otthagyta a kertet, a konyhát, a takarítást és nekilátott a papírhalmoknak. Azzal biztatták, ha hibát vét, majd fent rendbe hozzák. „Egyszer csak jött a telefon a pesti központból, jól összeszidtak valamiért. Végighallgattam, és miután befejezte az illető, mondtam, hogy teljesen igaza van és én bocsánatot is kérek. De azt meg kell, hogy mondjam, hogy megmondtam az osztályvezető úrnak, hogy én ezt nem tudom és nem is akarom csinálni. Nem szeretem az irodai munkát, a dolgozást szeretem. Végighallgatott, és mielőtt letette a telefont, annyit mondott, bocsásson meg azért a hangért, ahogy szóltam."

Csak fogd a kezem
Az előléptetést és az azzal járó nagyobb felelősséget viszont nem tudta elkerülni Margit testvér. Visszament Tiszafüredre, ahol kinevezték főnővérnek. Ez éjjel-nappali készenlétet jelentett, de azt is, hogy besegített a konyhán is, ha kellett. További harminc évig volt ott. Összesen nyolcvan évet töltött a református egyház szolgálatában. Hetvennyolc éves volt, amikor elfogadott egy kis szobát a Schweitzer-otthonban. Mint mondja, az akkori vezető nyakára járt folyton, hogy tehessen valamit. Megörült, amikor megkérték, hogy segítsen az egyik szint lakóinak. „Voltak nénik, akik mellé csak oda kellett ülni és biztatni, hogy egyenek, volt, akit etetni kellett. A harmadik emeleten volt munkám, mert mindig több volt, aki rászorult. Ha más nem, melléjük ültem és beszélgettem. Hány volt, aki fogta a kezem, amikor haldoklott, és azt mondta, segíts át a halál árnyékának völgyén, ne menj el, csak fogd a kezem."

Mi célod van velem?
Egy ideje maga is tudja, milyen kiszolgáltatottnak lenni, tétlenül feküdni. Minden nap megküzd ezzel. Margit testvér kilencvenhatodik évében jár. De még ennyi idősen is odatipeg járókájával lakótársaihoz, és megkérdi tőlük, mi újság. „Mindig azt kérdezem, Uram, mi célod van velem? Én már vágyom az igazi otthonba. És mindig azt kapom, hogy még célom van veled. Hogy mi, azt ő tudja, én pedig türelemmel próbálom elhordozni. Megmondom őszintén, és ezt mondtam az Úrnak is: nem könnyű kiszolgáltatottnak lenni nekem, aki mindig segítettem. Várni, hogy megfürdessenek, enni adjanak, takarítsanak nálam, ami azelőtt természetes volt."

Ki lakik itt?
De még így is van egy szolgálata Margit néninek, amihez nem kell se láb, se kar, csak szív. Nap mint nap járnak hozzá imádkozni nővérek, bentlakók, látogatók. „Egy alkalommal jött egy fiatalember vérnyomást mérni, aki csak nyárra volt ide beosztva. Egyszer csak leült és kérdezett valamit: Margit néni, mondja meg nekem, miért jó ebbe a szobába bejönni? Itt mindig olyan nyugalmat, békességet találni. Mondom neki, hogy azért, mert az Úr Jézus lakik itt. Én ugyan nem érzem, de aki bejön, igen. Sokszor bejönnek ide olyanok, akiket bánt valami, hogy Margit néni, imádkozzunk vagy gondoljon majd ránk imádságban. Biztos azért tart itt még az Úr, hogy imádságban tudjak segíteni."

Az Úr kezében
Az Úristen kezéből fogad mindent, a nehézséget, a fájdalmat is – mondja Margit testvér. Szerinte az is kegyelem, hogy még járni tud. A fájdalmakért nem zúgolódik, csak nehezen viseli őket. Szeretne példát mutatni abban, hogy lehet a szenvedést elhordozni. „Mindig azt mondtam, Uram, ami tőled való, ahhoz adjál erőt, és mindig meg is kaptam. Az Úr által vagyok, ami vagyok. Csak az Úrnak nagy kegyelme, hogy még nincsen végem. Tőlem semmi ki nem telne, ha nem volna Atyám kegyelme. Ez az, ami mindig megvigasztal."

Jakus Ágnes
Képek: Füle Tamás