Nem túl gyakori, hogy egy lelkipásztor önkormányzati képviselő, ráadásul a Pénzügyi és Fejlesztési Bizottság elnöke.

Ma már nem ritka. 1998-ban, amikor Gönc nagyközség Pénzügyi és Fejlesztési Bizottságát vezettem, lehet, hogy újdonságnak számított a lelkész a helyi politikában. Az az igazság, hogy eddigi életem során sok mindenben részt vettem. Így alakult, talán nem véletlenül. Már kamaszkoromban is megkérdeztek a szüleim, hogyan folyjék az építkezés, mi legyen a kölcsönnel. Nem tagadhatom: volt érzékem a pénzügyekhez és a fejlesztéshez is. Talán bizonyság az is, hogy exmisszusként (teológus-lelkész egyetemi hallgató tanulmányi ideje alatt püspöki kirendeléssel gyülekezeti szolgálatot végez – a szerk.) Gyulán csak tizenöt hónapot töltöttem, de egy orgonaátépítés terve azért belefért az időmbe.

Aztán az egyik legszegényebb vidéken, az Abaúj megyei Gagybátorban lett lelkész.

Három anyaegyházközség és tizenkét falu gondozását bízták a lelkész feleségemmel, Bartha Ildikóval együtt végzett szolgálatra. Olyan állapotban volt a parókia, hogy az elődöm azt mondta, itt helyben lakó lelkész soha többé nem lesz. Tényleg nem volt felemelő látvány a lepusztult épület a pottyantós budival és gémeskúttal. Előtte Gyulán telefonom, fürdőszobám volt, a mozis néni tudta, hogy a moziban melyik sorban szeretek ülni, és szólt, ha jó új filmet mutattak be. A kisváros vérkeringésében éltem, mint szeretett tiszteletes. Gagybátorról azt sem tudtam, hol van, mielőtt odahelyeztek. Amikor megkaptam a püspöki exmisszus áthelyezést, az autóstérképen kerestem meg Gagybátort. Ebben az időben azt mondogattuk egymás között: „a református lelkész vagy guldenből, vagy goldenből él". Azaz: vagy vannak holland segítői és rendszeresen kap támogatást az eurót megelőző pénznemben, vagy a lelkipásztori munkája mellett két kézzel kell megteremteni a maga és családja megélhetését, ha kell, almát, netán golden delicseszt ültet.

Ezek szerint önnek maradt a golden.

Mivel nekem nem voltak holland kapcsolataim, maradt a gyümölcstelepítés. Így lett a parókia kertjében 450 fából egy tiszta Stanley szilvaültetvény öntözött Bouché-Thomas-sövényben. Tizenhat évig termeltem szilvát ebben a félintenzív rendszerben. A nyolcvanas évek közepén volt olyan esztendő, amikor százhúsz mázsa szilvát adtam el az akkori „csehszlovák Zöldértnek" exportra. Azért maradt meg bennem ennyire, mert emlékszem: egyrészt akkora kamiont küldtek, hogy nem tudott bejönni a faluba, másrészt fájt a szívem zölden leszedetni a szilvát. A felvásárló azonban azt mondta, hogy mire kiér a ponyvás kamionban (még nem hűtőkocsik voltak) Morvaországba, majd megkékül.

De még mindig nem tudom, miért viselte a lelkén a Borsod-Abaúj-Zemplén megyei falvak fejlesztését.

Olyan ez, mintha az kérdezné, hogy miért veszek levegőt. Az ember lelkészként benne él egy közösségben. Ez sokkal több, mint az „együtt sírunk, együtt nevetünk". A közöttünk lévő Isten országának együtt és egyenként, de mindenképpen egyenrangúan vagyunk a részei. Ez életünk nem meghatározó része, hanem a feltétele, ezért vagyunk! Egyébként úgy kezdődött, hogy a nyolcvanas évek elején egyszer volt egy falugyűlés, ahol a tanácstitkár az egyik legrendesebb öreg presbiterünket megalázta mindenki előtt. Nem volt igaza, de ő jobban tudott beszélni. Akkor nagyon begurultam és azt mondtam, ha csak annyi kell, hogy valaki szót emeljen értetek, én megteszem, és elvállaltam a Hazafias Népfront elnöki tisztét. A Hazafias Népfront bélyegzője még ma is megvan valamelyik fiókunk mélyén. Ebben az időben készült egy megyei fejlesztési terv a Belügyminisztérium megbízásából. Ez a terv egyértelműen bizonyította, hogy Borsod-Abaúj-Zemplén megye minden tekintetben legelmaradottabb térsége a Csereháti tájegység.

Ekkor alapította meg a Csereháti Településszövetséget?

Igen, a minisztériumból, a megyeházáról keresték, hogy kivel lehetne szövetkezni a helyiek közül, végül eljutottak hozzám is. Így alapítottuk meg több mint félszászan magánszemélyek (lelkészek, plébánosok, parókusok, tanács- és téeszelnökök) a településszövetséget, aminek alapító elnöke lettem egészen a Göncre való távozásunkig.

Lelkészként hogyan lett önkormányzati képviselő Göncön?

Mikor odakerültem, már 1994-ben szerették volna a gönciek, ha képviselőként indulok a helyi választáson. Nem vállaltam a jelöltséget, mint esperes az egyházmegyével, lelkipásztorként pedig feleségemmel együtt e gyülekezettel akartunk foglalkozni. Igen sok volt a feladat. Alaposan meg akartam ismerni a körülményeket, a viszonyokat. Gönc az Abaúji Egyházmegye része, de földrajzilag már nem tartozik a Csereháthoz. Aztán amikor négy évvel később az egyik fiatal presbitert jelölték polgármesternek, akkor léptem én is, és képviselő lettem. Sokat dolgoztunk. Elkerültük a csődöt, stabilizáltuk a gazdálkodást, új szervezeti és működési szabályzatot készítettem, és ebben az időszakban lett város Gönc.

Ez fontos momentum volt?

Igen, mert tudtam, hogy a fejlődés irányának feltétele, hogy városi rangot kapjon a település. Ha nem így lett volna, akkor nem épült volna uszodája, nem lett volna járási központ... és még sorolhatnám.

Úgy tudom, hogy nem riad vissza a kétkezi munkától sem. Szülei mivel foglakoztak?

Édesapám kerékgyártómester - bognár - volt, emellett nagyon sok mindenhez értett, mindent meg tudott csinálni, ami fából volt. Édesanyám nagyon tehetséges női szabó volt, ő pedig minden olyat elkészített, amihez tű és cérna kellett. A bundától a fiai palástjáig bármit megvarrt. Ha két-három nemzedékkel később születnek, biztos, hogy jegyzi őket országos szinten is a vállalkozói szféra.

Ön mihez ért leginkább?

Másokat dolgoztatni és a munkájuknak értelmet adni. Ha a kétkezi munkára gondol, biztos, hogy hoztam otthonról valamit. Bátyámmal és öcsémmel a szüleink „műhelyeiben" nőttünk fel. Még teológus koromban megszereztem a jogosítványt – gondolva már akkor a körzetben való szolgálatra. Ehhez képest Gagybátorban két évig jártam gyalog a falvakat szolgálati gépkocsi hiányában. Úgy alakult, hogy mostanra 1.300.000 km van a „lábamban", hála Istennek baleset nélkül. Megtanultam édesapámtól a mázolást, a debreceni kollégiumban a festőktől a festést, nagy létrákkal járni és fordulni. Meg számtalan trükköt, aminek nagy hasznát akkor vettem, amikor más festők munkáját kellett átvenni egy-egy templomfestés után.

Úgy tudom, hogy a vendégeit ma is elkápráztatja a gönci barackpálinkával.

Pontosítanék, mert a gönci barack kápráztat el mindenkit. Az Úristennek vannak adományai, amit csak egy helyre tesz le. A gönci kajszi ilyen. Sem Kecskeméten, sem Cegléden, sem máshol nem terem ilyen aromájú barack, mint nálunk, Göncön.

Mert milyen az a megismételhetetlen gönci barack?

Áldott emlékű elődöm a parókia kertjét beültette mindenféle kajszival, de csak egyetlenegy fajta maradt meg, a gönci magyar kajszi. Maga a fajta hordozza a tájnevet, ahol megmarad. Ez annyira védett tájkörzet, hogyha Göncről a zempléni hegyek felé tartunk, látható az a sáv Gönc határától néhány száz méterre, ameddig megmarad.

Ott van meg a szükséges mikroklíma?

Igen, ötven méterrel arrébb már nem terem meg. Nekünk nincs gyümölcsösünk a város körüli ültetvényekben. Annyi fánk van, ami a parókia kertjében elfér. Ez is az előnye. Zárt kertben rákészülünk a szüretre, lenyírjuk a füvet, majd felszedjük a barackot. Szigorúan csak azt a barackot vesszük fel a fűből, ami túléretten már lepottyant, de nem sérült. Tízliteresnél nagyobb vödörbe nem lehet rakni, mert összenyomódik, ha pedig kijön a leve, akkor rámegy a hangya, ráragad a fűszál. Ezt azonnal kimagozzuk és a megfelelően beindított cefréhez öntjük. Ez megy ha kell, naponta többször, amíg a „kert le nem érik". Ezt már megtanultam Gagybátorban tizenöt év alatt a szilvánál: jó pálinkát csak jó alapanyagból és megfelelő technológiai fegyelemmel lehet főzni.

Kiket kínál szívesen a pálinkából?

Csak legkedvesebb vendégeinket. Feleségem szerint – és igaza van – a jelenlegi vendég mindig a legkedvesebb. Ezenkívül ha megyek valahova, a legtöbb esetben vinnem kell, mert kérik. De ha egy mód van rá, akkor én nem barackot iszom.

Ezt nehezen hiszem el.

De tényleg! Más pálinkákat szívesebben megkóstolok. Például a birset és a vilmoskörtét többre értékelem, mint a barackot.

De ez nem „hazaárulás"?

Nem, dehogy! Nagyon finom a barack, értékelem, különbséget tudok tenni az évjáratai között – mert van olyan –, de nekem mások jobban ízlenek. Néhány napja éppen a püspöktársaimmal beszélgettünk, és ígértem nekik, hogy viszek a sárgadinnye-pálinkámból, mert olyat még nem kóstoltak.

Most, hogy kiképződtünk pálinkafőzésből, együnk is valamit. Azt hallottam, hogy nemcsak a pálinkafőzés nagy mestere, hanem disznót is vág.

Így van, de ez sem most kezdődött. Tizenhárom éves lehettem, amikor keresztapám, a család böllére megszúrta a disznót, és ahogy lehajolt, becsípődött a dereka, nem tudott kiegyenesedni. Mivel egy hentes sem ért rá a faluban, nekem közvetítette, hogy mit csináljak, és szépen feldolgoztuk életem első disznóját. Rajtam maradt egy kicsit a családi böllér feladata. Idővel meg is szerettem az ezzel való foglalkozást.

Tölt kolbászt is?

Volt már disznótorban? Kolbász nélkül disznótor? Persze, de még mást is csinálok: pácolok, császár- és kolozsvári szalonnát készítek. Újabban – a sólet mégsem hiteles disznóhússal - kacsát és pulykát is pácolok. Sőt, már harmadik éve a család kedvence az olaszok nemzeti coppája. Ez marhabélbe töltött sertéstarja. Ráadásul ha ezt még mi, magyarok mangalicából csináljuk... hadd ne mondjam!

Állatokat is tartanak?

Nem és igen! A fiúk nagyon szerettek volna kutyát kezdettől fogva. Megértem, én is nagyon szeretem a kutyákat is. Nem engedtem, mert vannak, akik félnek a kutyától. A parókia kapuját bárki nyissa ki félelem nélkül. Ezért a fiúknak macskáik vannak. De van, amelyik mutatványra idomított! Ha a Jóisten engedi elérni a nyugdíjat, lesz kutya is a saját ingatlanon és szeretnék venni néhány King és Szováti kék galambot. Csirkét nem valószínű, hogy tartok, de a galambleves is nagyon finom.

Látom, képtelenek vagyunk elszakadni a gasztronómiától. Négy fia van, közülük az egyik szakács.

Szívesen főzök én is, de a feleségem, Ildikó is kiváló szakács, és szeret is főzni. A család kedvence a kuglóf, amit a dédmama ősi receptje szerint készít. A feleségem lány korában lemásolta az édesanyja kézzel írt receptkönyvét, amit még ő is az édesanyjától másolt. Ki tudja, hány generációval ezelőtt indult el az a receptkönyv. András fiam ebben nőtt fel. Hatodikban megkérdeztem tőle, hogy mi leszel. Azt mondta, szakács. Gondoltam, hogy mire ballag, majd elmúlik, de nyolcadikban is kitartott az elhatározása mellett. Debrecenben érettségizett, azt hittem, majd ott megváltozik a véleménye, de nem. Ő tényleg szakács akart lenni. Az lett. Ma már kiváló séf.

Nehezen tudom elképzelni, hogy tétlenkedik. Bár úgy tudom, éppen az Ön nevéhez fűződik a mondás, hogy a horgászat az egyetlen dolog, amikor az ember lelkiismeret-furdalás nélkül nem tesz semmit.

Így van, a mondás tőlem származik. Ma is szeretnék horgászni, de időm nincs rá. Tavaly is csak kétszer horgásztam. Egyszer a tiszáninneni lelkészek horgászversenyén – merthogy van ilyen –, és ha már én adom át a győzteseknek a díjat, legalább a délutáni fordulóra beneveztem. Megjegyzem, kapásom se volt. A második alkalom a Felvidéken volt. A betléri kastély kertje fölötti erdőbe hívott meg a barátom barátja. Ott fogtam egy szép, egy kiló öt dekás pisztrángot. Élmény volt!

Sokat utazik a szolgálatából adódóan, de nincs sofőrje. Szeret vezetni?

Nem teher, hozzátartozik az életemhez. Feleségem mindig csodálkozik, mert télen, csúszós úton biztonságosabb érzésem van a Golfban, mint a két lábamon. Mostanában már valamivel kevesebbet vezetek, mint korábban. Az elmúlt 1-2 évben már 50 ezer kilométernél nem vezetek többet. Régebben mentem 85 ezret is évente.

Egyszer azt mondta, hogy az ember ne akarjon sikeres lenni. Önt mi motiválja?

A legnagyobb siker számomra, ha este azt tudom mondani Istennek, hogy ennek a mai napnak a baját úgy tudtam megoldani, hogy segítettem, és nem ártottam. Számomra a mindennapi munka - és ez értendő a püspöki szolgálatra is - mindig egy adott feladat. Reggel fölveszek egy járdalapot, és estig le kell tennem a helyére. Ehhez tudni kell, hogy mi a cél, merre megy a járda. Azt alaposan le kell rakni, hogy ha visszanézek, akkor ne kelljen visszamenni, megigazítani, mert rosszul raktam le. Nekem a napi feladat és a nagy összefüggések így állnak össze. A sikeresen lerakott járdalap a siker. Mindez úgy, hogy tudom, nem én kezdtem el és nem én fejezem be – és ez is nagyon fontos.

Mit tervez a nyugdíjas évekre?

Nincsenek nagy terveim. Szeretnék nyugodtan élni, és megadni valamit abból a tartozásból, ami ez alatt a három évtized alatt összejött. Jelenleg negyedszázada vagyok a spiccen. Tizenkét évig voltam esperes, tizenkét évig püspök.

Kinek tartozik?

A családomnak. Csak egy példát mondok: 1990 és az azt követő évek. A legnagyobb fiú volt tíz, a legkisebb kétéves. Volt olyan, hogy egy héten napokig nem találkoztunk. Amikor reggel elmentem, még aludtak, este, amikor hazaértem pedig már aludtak. Amikor megválasztottak tizenkét évvel ezelőtt püspöknek - már természetesen nagyobbak voltak -, elhangzott a következő párbeszéd:
- Nyertünk egy püspököt, vesztettünk egy apát!
- Miért? Eddig volt?
És ebben nem volt semmi bántás, hanem mérhetetlen tisztelet és féltő szeretet. Hála Istennek, a mai napig a legbiztosabb háttér Ildikó és a fiúk. Mindenki a helyén van, és minden téren nagyon jó emberek. Nem ők, hanem én érzem úgy, hogy nekik tartozom.

Megérte?

Igen.

Mert?

Egyetlen érv van. A nyugodt lelkiismeretem. Úgy érzem, hogy meg kellett tennem. Nem volt más utam, még akkor is, ha fehér folt maradt mindezidáig a Cserehát. De ez nem rajtam múlt.

Riporter: Fekete Zsuzsa
Fotó: Füle Tamás, család archívum

A Csomós Józseffel készült interjú a Magyarországi Református Egyház püspökeivel készített interjúsorozat harmadik része. Sorozatunk célja, hogy bemutassuk a református egyházvezetőket civilben is.

Illúziók nélkül - Steinbach József

Érdekli, hogyan gondolkodnak mások a világról, tiltott műveket olvas, jól memorizál, képtelen puskázni, de képes az „asztalra csapni”, rengeteget dolgozik és a bakancslistájára már nem férnek fel új dolgok. Azt mondja, hogy régóta nincsenek illúziói: az egyházban is bármi megtörténhet. Steinbach József dunántúli református püspökkel beszélgettünk.

Konzervatív forradalmár - Bogárdi Szabó István

Időnként azért könyörög kollégáinak, hogy vitatkozzanak vele. Nagyon szeret beszélgetni, bohóckodni, másokat parodizálni. Úttörő sosem volt, de Lenin hangja igen. Bár nem látszik rajta, mégis azt állítja, hogy lámpalázas. Élete csúcspontjának a lelkészséget tartja. És még valamit: amikor legóból épít az unokának. Bogárdi Szabó István dunamelléki református püspökkel beszélgettünk.