Azt mondta, Ő nem predestinál senkit mártírlétre. A lehetőség előttem van, de én lépek be az ajtón. Minden ajtón, attól a pillanattól fogva, hogy lélegzem, addig, míg örökre lezárom a szemem. Fizikai létemről nem én döntöttem, az Életet viszont nekem kell választanom. Nem Ő akar élőhalottakat létrehozni.

Végtelen szabadság. Végtelenül terhes és kínzó szabadság. A választott úton lépésről lépésre felmerülő mardosó kérdések: "Vajon mi lett volna, ha? Hol lennék most, ha nem erre fordulok? Az lennék, aki most vagyok?" És a kérdések megválaszolatlanul tűnnek el a többivel együtt. Sajgó titkok, melyeket én teremtettem meg az utam során. El kell számolnom velük. Ha most nem, akkor az utolsó földi lépésem után. Nem tudom biztosan, mit fogok majd mondani róluk.

Imáimban sokszor kértem, legyen csak egy utam. Egy előre megírt forgatókönyv, meghatározott szereplőkkel, izgalmas epizódokkal és ha lehet, boldog befejezéssel. Mint egy hisztis gyermek, akartam kikényszeríteni a megoldást, az utasítást arról, mit tegyek. A válasz mindig csak a csend volt.

Minden kereszteződésnél voltak mások is mellettem. Ők is szabadok. Más irányt választottunk. Külön folytattuk az útjainkat. Szeretném hinni, nem csak én nézek vissza néha...

Felelős vagyok minden egyes útért és emberért, akit elhagytam útközben.

Végtelen szabadságunk éles fegyver egymás ellen. Végtelen szabadságunk sokszor arról szól, hogy két fájdalmas út közül kell választanunk. Nyitott ajtóinkat egymás orra előtt csapjuk be. Valaki mindig az ajtón kívül marad. Felelős vagyok az álmomért, amit gyáva voltam élni. Magamért. Az utamért, amit építettem.

Végtelen szabadságunk lehetőség az irgalomra, szeretetre egymás felé. Felelősség életért és halálért. Lehetőség a bocsánatkérésre, az igazságra, betekintésre a Veszélyes Zónába, azokhoz, akiket senki nem akar látni. Akik előtt mások csapták be az ajtajukat.

Ő pedig látja felülről a labirintusainkat, és végtelen szabadságunk pusztításától végtelen bölcsessége menti meg életünket.

Horváth Zsuzsanna