Megismertem magam valamelyest az utóbbi években. Tudom, ha nincs készen az éves számvetés, s ha nem olvasom azt vissza újra meg újra, a bizonytalanságom hangjait nem némítja el a dudaszó vagy az ital. Evégett telik rendre az év utolsó estéje papír fölé görnyedve, vagy éppen a billentyűzetet nyomkodva: készül az érzések összesítése. Jó és rossz dolgok egymással szemben, kategóriákba gyűjtve.

Egy évvel ezelőtt, 2012 szilveszterén azonban másként tettem. Tán nem éreztem szükségét, vagy nem mertem visszatekinteni a korábbi hónapokra, de ezúttal elhagytam a tételes vizsgálatot. Gyorsan lerendeztem magamban a sikerek oldalát, s ezzel az egész szilveszteri munkát: jeles polgári perjog szigorlat, közreműködés a kecskeméti kulákemlékmű létrejöttében, az első könyvem megjelenése. Remek, csak így tovább!
Rendkívüli sikerek, melyek egyben évekre visszanyúló elégtételeket hoztak el számomra. Melyek nemcsak az adott esztendőre, de talán az egész életemre kihatással lehetnek. Joggal érezhettem elégedettséget. Mindahányat kemény munka előzte meg, s mindannyit siker és elismerés övezte. Sőt, jó református módjára egyiknél sem mulasztottam el kimondani azt a három szót, amivel a hiúság mézédes bűnét el tudtam tolni magamtól: Egyedül Istené a dicsőség!

Munka, siker és elismerés. Majd hálaadás. Ez volt mindaz, amit 2012-ből látni és láttatni akartam egy éve. Akár kívánhatnám ezeket mindannyiunknak az új esztendő első napjaiban, hiszen Isten áldását tükrözik. Egy boldog ember életét.
De egy évvel bölcsebben már tudom, hogy a lélek valóban nem mechanikus szerkezet. S hogy az istenhit tényleg nem italautomata.

Ezzel az egyetlen szóval zártam le magamban a 2012. évet: előrelépés. És ezzel az elnagyolt értékeléssel tönkretettem az évem végjátékát. S mint utólag látom, a negatív oldalra billentettem vele a következő összesítést. Nem fejtettem ki idejében, hogy miben is áll a nagy előrejutás. S milyen színben jelenik meg az életem teljességében? Kérdések sorát nem tettem fel – éltető válaszok tucatjai maradtak hát kimondatlanul.
Hogy milyen tapasztalatokat szereztem az értékelt hónapokban? Miben épült, erősödött, vagy éppen pusztult a lelkem? Mit szereztem, s mit engedtem el? És egyáltalán: jobb ember lettem? Ezek akkor nem érdekeltek. Emiatt váltam hirtelenjében balga Bálámmá, s bambultam végig a következő évem tekintélyes hányadát.

Kérdések és válaszok helyett újévi terveket, már-már elvárásokat vetettem papírra akkor. Közben egy mosollyal a szám sarkában arra gondoltam, milyen kellemes esztendő is következik az életemben. Emberi számítás szerint a várakozásaim talán még visszafogottnak is tűntek. Főleg az előrelépés idején, ugyebár! Hálát adtam a 2012. évért, és vártam, hogy visz-e tovább a hullám, vagy csendesedik valamelyest.

Visszaolvasva ezeket a tizenkét hónapja még alaposnak tűnő reményeket, magamon kell mosolyognom. Nem sok dolog alakult úgy, ahogy terveztem. Ha beszélhetnék az előző decemberben az asztalfióknak az elvárásait körmölő fiatalemberrel, minden bizonnyal elsírná magát az akkori önmagam. Sírna, holott semmi jóvátehetetlen, semmi tragédia nem történt – már ez is jellemző.
Olyan hétköznapi becsapások és becsapódások történtek az azóta eltelt időben, melyek eljövetelére sosem gondoltam volna. Fájdalmasan távolra kerültem régóta vágyott céloktól, s biztos barátnak tartott emberektől. Mindennapos veszteségek, egyben mindennapos piciny, személyes tragédiák. Aprócska álomhalálok.

S hogy mindezekre a sajgó – előbb lelki, majd testi – sebekre találtam gyógyírt: elfeledett közösségben és elfelejtett bibliai igékben, távolról érkező emberek szavaiban? Hogy a tavalyi tévedéseim pusztaságában áldások sora sarjadt? Változatlanul azt vallom, hogy az Isten hatalmas és az Isten szeret.

Most ismét elérkeztünk egy esztendő végéhez és egy új kezdetéhez. Ezúttal nem estem a tavalyról áthozott ostoba bűnbe. Az én utaim nem a ti utaitok – ma ez a válasz a magamnak támasztott kérdésekre. Ennek megtapasztalásával gyarapodtam az elmúlt évben. Ennek nyugalmával és bizonyosságával engedhetem hát el az értelmetlen tervezést. A belekontárkodást az isteni rendbe.

Bár nehéz feladat, de ezekkel a gondolatokkal megpróbálom a csalódást bizakodássá, az elégedetlenséget meggyőződéssé alakítani magamban. S hitelesen mormolni végre: „Legyen meg a Te akaratod!" Azért, hogy a majdani végső elszámolás idején ne kelljen azon aggódnom, hogy miért műanyag mulatozással és olcsó tervekkel kábítottam magam az új évekbe lépve.

Horvát Gábor