„A művészet a világ része, mégis, egy műalkotás valamilyen értelemben magába sűríti az egész világot: mikrokozmosz. Egy jó mű olyan, mint a világegyetem, észleljük keletkezését, belső összefüggéseit, organikus voltát, célhoz érését. Amikor egy jó zeneművet hallgatunk, akkor a világegyetemmel érintkezünk, nem annak részleteit nézve (mint a tudományban), hanem belső rendjét észlelve. Az ember a jó zene hallgatásakor megérezheti, hogy nem ő a világ középpontja, hogy nincs magára hagyva, hogy tapasztalatai nem az egocentrikus körben végződnek, hanem maga is része, „nézője", magába fogadója egy harmóniának."Dobszay László: Mire való a zene? (Jegyzetek a liturgiáról)

Az utóbbi hetekben régi kedves emlékkel találkoztam: olyan zenemű került többször is elém, amit bizony réges-régen nem hallottam már. Amikor a régi, ismerős dallam első hangjait meghallottam, tudtam, hogy ez a találkozás meghatározó: nem fogok tudni nem erről a zenéről írni. Hogy miért? Mert talán ez volt az első meghatározó élményem arról, hogy az ember ha zenét (ma már azt is tudom: ha jó zenét) hallgat, akkor „tapasztalatai nem az egocentrikus körben végződnek".

Kamaszkorom egyik legkedvesebb, „rongyosra hallgatott" zenéje volt ez a darab. Hónapok alatt összekapart zsebpénzemből magam vásároltam azt a lemezt, amelyen Maurizio Pollini Chopin-balladákat, noktürnöket és polonézeket ad elő. Forgatom a lemez borítóját: anno 155 forintomba került. Vajon hány ebédről mondtam le miatta? Nem fontos. Első lemezeimet és könyveimet boldogan vásároltam a „koplalt" pénzből. Hogy aznap miért Chopint választottam, magam sem tudom már biztosan. Abban az időben nem a zongoramuzsika érdekelt igazán. Arra sem emlékszem, hogy még aznap meghallgattam-e vagy sem. Amit viszont nem felejtek el, az a lemezt záró Asz-dúr polonéz hatása. A sodró lendület, a zenéből áradó különleges erő és energia azonnal magával ragadott.

Pedig kamaszként borzongtam mindattól, ami csillogó, virtuóz, erőteljes. Inkább az intim, a lírai, a belsőséges, néha melankolikus zene vonzott. De Chopin polonézétől akkor számomra még megfogalmazhatatlan okból sírnom kellett. Valami ellenállhatatlan késztetést éreztem arra, hogy többször egymás után meghallgassam. És nem csak aznap, ez a késztetés hónapokig, talán évekig is tartott. Néha sírtam, néha kacagtam. Néha ugrabugráltam, néha gubbasztottam. Szóval, kamasz voltam. Aztán persze „felnőttem", idősebb lettem, és rengeteg más „rongyosra hallgatott" lemez jött Chopin darabja mellé – és elé. Ha jól átgondolom, van annak már vagy húsz éve is, hogy ezt a polonézt igazán figyelmesen, a magam kedvére hallgattam. De a minap valahogy ismét elém került – és bizony, ugyanúgy magával ragadott. Pillanatok alatt minden eszembe jutott: hogyan sírtam, hogyan nevettem, hogyan ugráltam és hogyan omlottam össze; hogyan lelkesített és hogyan vette el minden energiámat Chopin zenéje. Úgy ismertem fel ezt a zenét, mint ahogy a gyermekem ölelését is megismerném ezer ölelésből. És újra és újra meghallgatva most már sejtem, hogy mi számomra Chopin Asz-dúr polonézének alapvető, meghatározó felismerése: bár nem én vagyok a világ középpontja, mégsem vagyok magamra hagyva, hogy tapasztalataim nem egy egocentrikus körben végződnek, hanem magam is része, "nézője", magamba fogadója vagyok a harmóniának.

Mert
„Láttam Uram, a hegyeidet"
Minden sejtem tudja, hogy te vagy az Úr mindenek felett,
„S olyan kicsike vagyok én."

De
„Roppant hegyeid dobogásában"
mégsem vész el az én szívem „gyönge dadogása".

József Attila: Isten - (részletek)

A szerző: Papp Anette a Károli Gáspár Református Egyetem tanára.