A gyülekezet kiállítással is megemlékezett az elmúlt hét évtizedről. A Képek, arcok, vallomások című tárlathoz a következőket írták ajánlóként: „Az emlékezet az, ami megőrzi a régi kedveseket, a történeteket, az eseményeket. Mert a gyülekezetet ezek az emlékek, az általuk is hordozott szeretet és a hit tartja össze.”

Sok vagy kevés?
A Kispest-rózsatéri gyülekezet élő valóság, nagylelkű és jószívű emberek közössége, amely hetven éve Magyarország sorstragédiájának közepette indult útjára – hangsúlyozta ünnepi igehirdetésében Bogárdi Szabó István. A Dunamelléki Református Egyházkerület püspöke úgy látja, Isten gazdagon megáldotta a gyülekezetet. Sok vagy kevés hetven év? – dobta fel a labdát az egyházvezető. Erre a kérdésre és sok egyébre mi is megpróbáltunk választ keresni a gyülekezetben, melynek alapító lelkipásztora Ablonczy Dániel volt, majd negyven év szolgálat után, fia Ablonczy Kálmán követte őt.

Itt leltünk otthonra
A lelkészházaspár úgy bánt velünk, mintha a saját gyerekeik lennénk – emlékezik vissza a kezdetekre a 86 éves Bartha József, a férfi 1947-ben Erdélyből érkezett Kispestre.
- Mint árva gyerekek találtunk itt lelki menhelyre és valódi otthonra. Ez a hetven év a mi otthonra találásunk története: itt kötöttünk házasságot a párommal 1960-ban, itt kereszteltük két szép gyerekünket, majd ők is itt konfirmáltak és házasodtak. Csokorba szedve ez a summája eddigi életünknek, és innen is megyünk majd el az örök hazába. Ez nem valami vallásoskodás, életünk minden fontos eseménye a Rózsatérhez kötődik - meséli a férfi.

Levetették a gyerekcipőt
Családias, befogadó gyülekezet a miénk, amelyik már rég nem gyermekcipőben jár – fogalmaz Kovács Attila gyermekorvos, a gyülekezet főgondnoka, amikor arra kérjük, hogy jellemezze közösségüket.
- Szó szerint is építkező gyülekezet vagyunk, a bölcsőtől a sírig mindenkinek van helye nálunk, hiszen óvodát, iskolát és idősotthont is alapítottunk. A Kispestről elköltözött családok közül is sokan visszajárnak hozzánk, talán azért, mert a lelkük mélyén érzik az összetartást, a szeretetet, a családias közösséget. A közelmúltban készített kimutatásunk szerint Budapesten már minden kerületből és a környező településekről is járnak hozzánk.

Nem gond, ha beszalad
Nagyszülei és szülei is a Rózsatérre járnak – meséli Schilszka Sára. A huszonegyéves egyetemi hallgató is azt hangsúlyozza, hogy a gyülekezet életét átszövik a generációs, a családi és a baráti szálak. 
– Ha be kellene mutatnom a gyülekezetet, elsőként az jutna eszembe, hogy családcentrikus. Ez a gyakorlatban például azt jelenti, hogy az istentiszteleten három korcsoportban foglalkoznak a gyerekekkel. Minden gyülekezeti programra lehet gyerekeket vinni. Nálunk elnézik, ha sír egy kisgyerek a templomban, és csak mosolyognak, ha istentisztelet közben beszalad az úrasztalához. Ilyenkor senki nem mérges, hanem inkább hálásak vagyunk azért, hogy köztünk lehetnek a kicsik. A református gyülekezet közössége azért más, mint mondjuk egy iskolai osztály, mert itt mindenki önként hozza meg a döntést, hogy szeretne a gyülekezethez tartozni. Azért van itt, mert ez jó, fontos számára, hogy mi van a többiekkel, és együtt imádkozhatunk. Egy éve tanulok Szegeden és nagyon jó érzés volt visszatérni. Egy faluközösséghez hasonlóan tudunk egymásról mindent, ennek minden előnyével és hátrányával együtt. Kicsi és átlátható a gyülekezetünk, nem személytelenedett el, mert ha ez bekövetkezne, akkor jönnének a legnagyobb kísértések. Ha nem tudják egy közösségben, hogy ki vagyok, mit teszek, nincs nevem és pozícióm, ott kezdődik a baj. Természetesen az egyházban sem minden rózsaszín. Úgy látom, hogy a református egyház sokszor elmaradott, nem fejlődik eléggé. Nem az értékek vagy tradíciók elhagyására gondolok, mert azokat nagyon fontosnak tartom. Ami zavar, az a szögletes gondolkodásmód és egyes esetekben a tudományos élet kizárása, mert ezt nagy butaság, nem vezet sehová.

A letörölt stigma
Ráczné Tóth Gyöngyi azt mondja, hogy különös figura itt, mert egyáltalán nincs kapcsolódása a gyülekezethez. – Állami nevelőotthonban nőttem fel. Az ottani nevelőm hozott el egyszer hittanórára, így alakult ki a kapcsolatom a gyülekezettel. Ha visszagondolok a régmúltra, elsőként a jókedv jut eszembe és az a kép, amikor az egyik áhítaton a nevelőm elsírta magát, amikor elhangzott: Jézus meghalt értünk. Furcsának találtam, hogy egy felnőtt sír ezen, és egyáltalán, mi tudja ebben megfogni. Ez csak egy villanás a régi emlékekből, de az, hogy ma a rózsatéri gyülekezetben beszélgetünk, mégis többletjelentéssel bír, hiszen valami idehozott, itt tartott. Nekem nem volt családom, így szavakban talán nem is lehet visszaadni, hogy milyen biztonságot nyújt ez a hely. Engem megtart, hogy a múltammal együtt elfogadtak, befogadtak, pedig sokáig azt hittem, hogy nem tagozódhatok be teljesen ide. Itt csak kapok, és adni nem tudok majd. Tavaly óta érzem, hogy a stigma letöröltetett, és én is adhatok. Itt tanítok a gyülekezet iskolájában.

Szeretik a Bibliát
Ahogy az előttem szólók is említették, családias gyülekezet a miénk – erősíti meg Ablonczy Kálmán, a gyülekezet lelkipásztora. De nemcsak családias, hanem barátokra is lelnek nálunk, akikkel az istentiszteleti egy órán túl is szívesen eltöltik az idejüket, összejárnak. Egy gyülekezet életében nem extra jellemző, mégis megemlítem, hogy a rózsatériek nagyon szeretik a Bibliát. A Biblia olyan szükség számukra, mint a mindennapi kenyér elfogyasztása. A hitben hitelesnek mutatkozó gyülekezet a miénk. Persze mindenütt van képmutatás, álkegyesség, így nálunk is, de nagyon sok szép, hiteles, hitet élő ember jellemzi a gyülekezetünket. Hogy hetven év sok vagy kevés? Valóban nehéz eldönteni, attól függ, hogy milyen látószögből tekintek rá. Én úgy érzem, hogy nagyon sok. Megvan már az a négy nemzedék, amiből összeáll egy gyülekezet. Mi azért is örülünk az első hetven évnek, mert az első nemzedékből még néhányan itt vannak közöttünk, akik hitelesen tudnak szólni a kezdetekről.

Így
Ahogyan a rózsatéri gyülekezet egyik kilencvenéves tagja is. A keresztyén verseiről ismert Füle Lajos levélben köszöntötte övéit, amelyet lánya, Kissné Füle Judit olvasott fel a gyülekezetnek. „Imádságaimban mindnyájatoknak helye van, naponta hordozlak benneteket Uram előtt – már csak erre van módom, de teszem, amíg tehetem… Engedjétek meg, hogy néhány verssorral fejezzem be az üzenetemet, továbbra is naponta gondolva rátok:

Így

Így állunk a holnap előtt,

Hogy a Tiéd, s bármit, de jót hoz.

Te adsz, Urunk, hitet erőt

Az erőnkön felül-valókhoz.

Fotó: Füle Tamás
riporter: Fekete Zsuzsa