A falucska gótikus temploma évszázadok emlékét őrzi, első változata 1333-ban épült erődtemplom, padjait három évszázada id. Umling Lőrinc festő-asztalos varázslatos virágfüzérei, csokrai díszítik, mintha csak oda lennének szórva az előlapra, az oltárasztalra, minden szabad felületre, ahová csak férnek, izegnek-mozognak, megremegnek, mintha valamiféle belső szélfuvallat mozgatná a hajlékony virágszárakat egy mennyei réten.
A szószékkoronán pelikán, testéből táplálja a kicsinyeit, előrehajló nyakkal, önfeledt életáldozattal. Krisztus-szimbólum. A templom égbenyúló, gúlasisakos tornya messze vidékről látszódó tájékozódási pont, végtelenbe nyújtózó felkiáltójelként köti össze az eget a földdel. Sötétre érett deszkamellvédje pártázatos árnyékot vet a kőkeretes, vakító fehér vakolatra. Alul kripta lehet - döngeti lábával a padlózatot a lelkész, mikor elmeséli nekünk a templom történetét. A toronyból széttekintve dombok köré kúszó távoli falvak tornyai köszönnek vissza zsindely borította csúcsaikkal, mintha ezzel a vertikális iránymutatással erősítenék a magyarokban a hitet. Megkondítjuk a nagyharangot, csak úgy próbaképpen, másnap kérdik az asszonyok, ki halt meg, Tiszteletes úr, kinek csendítettek? A harang hangja mindig fontos eseményt jelzett, nem szabad visszaélni vele.

A falucska lakói a spontán szeretet gesztusaival hordják össze az élelmiszert a tábor vendégeinek testi-lelki táplálására, a többit Felszegiék imája, anyagi áldozata és leleményessége teszi hozzá.
-Tiszteletes asszony, hoztam egy kis kőttes palacsintát, juhsajttal és lekvárral töltve, még meleg.

A másik tojást, a harmadik lisztet, mások frissen szedett zöldséget, gyümölcsöt. De a papné osztogatja is a szegényeknek a maradékot, itt még figyelnek egymásra az emberek. Két ezermester presbiter a szakadó esőben tűzhelyet épít a parókia kertjében, mert másnap eljönnek az asszonyok, megtanítják nekünk a kürtőskalács készítését. Két festő dagasztja, öklözi a tésztát a zománcozott vájdlingban, míg hólyagos nem lesz, és el nem válik a kezünktől, aztán az asszonyok sodorják, feltekerik a sütőfára, mint a kígyót, meghengergetik a cukorban, mi aztán forgatjuk a parázson, olvad a karamell, cseppjei hosszan nyúlnak lefelé, megcsillannak a szikrázó napsütésben, mint valami aranylánc. A háttérben Erdély bársonypuha hegyein vibrál a napsugár, alattunk szántóföldek csíkozzák tarkára a völgyet.
A lelkészházaspár csodamód megszervezi az életet, az ellátás fejedelmi, pedig minden saját erőből készül, nem kaptak támogatást sehonnan, de tudják, akik Istent szeretik, minden javukra van.

Melinda, a papné mindennap megújuló energiával varázsolja elénk a változatos ételeket, az apróságok is segítenek, ki-ki képessége szerint. A négyéves Imike, mint egy kis hadvezér elvezényli a csoportot a helyi néprajzi múzeumba. Csoda minden perc. Négy nyelven folyik a társalgás, meg a mimika, gesztusok, rajz nyelvén, a közös gondolkodás eltörli a nyelvi határokat. A három apró gyermek is nekiáll festeni, rajzolni, ecsetszárral méricskélik a tájat, tanulják a módszert, hányszor fér a hegy a képbe, nagyapjuk készítette kis állványaikon komolyan dolgoznak, mint a nagyok. Ki tudja, mire felnőnek, merre kanyarodik az érdeklődésük, mit rejt számukra a jövő?

Megnézzük a környező templomokat, falvakat, városokat, a középkor úgy gördül a lábunk elé, mint a kavics, döcögünk a hepehupás utakon, mérműves ablakok, támpilléres falak mesélnek a múlt szellemi, anyagi gazdagságáról. A szászlekencei templomot 1999-ben adták át a németek által komoly fejpénzért kiváltott szászok a helyi református gyülekezetnek, akik nem tudják tatarozni, nem értenek az uniós pályázatíráshoz, meg ahhoz is egy kisebb tőke kellene, a galambok birtokba vették Isten házát, a hívek helyett ők turbékolnak a padok között, az apszis csúcsíves keresztboltozata meglazult, kimozdultak a hatszáz éves bordák, a törött ablakon ki-bejár a szél és a betolakodó madársereg, az asszonyok könyöklőin az aranykelyhes zsoltár helyett guanóhalmok csúcsosodnak, a szürkére festett Mózes-szék támláján surlófényben átdereng a virágos reneszánsz szellemisége, kidomborodnak a rég lefestett díszítések. A gondnok a templomajtó hatalmas kulcsát szorongatva szaval. Erdélyről, a megalázott népről, hitről, összetartozásról. Feje fölött félig leszakadt nádstukatúr között röpködő galambok, a templom új birtokosai.

Cegőtelkén megnézzük a tíz méter magas Cserhalom emlékművet, ahova kétszázötven lépcsőn lehet feljutni. Golgotai hatású mementó, Szent László királyunk, nemzeti példaképünk emlékére. Itt vannak a Lármafa-találkozók a lovagkirály tiszteletére, az erdélyi őrvidék, a csángók és székelyek ünnepe.

A közeli, középkori szász kisváros, Beszterce míves, örmény kereskedőházainak,"talpasházainak" árkádsora alatt figyeljük a sokszor átépített íveken a fehér ezer változatát, a piaci nyüzsgést, ami hatszáz éve nem sokat változott, lifttel megyünk fel a XVI. századi dóm tetejére, ami pár éve leégett, amikor cigánygyerekek rezet akartak lopni éjszaka, gyertyafényben. Fotósorozaton mutatják be a lángoló templomot és a restaurálás menetét. Itt került elő az első latin-magyar szójegyzék 1410-ből. A város Beszterce folyóról kapta a nevét, ami szláv eredetű szó, gyors folyásút jelent, ugyanezt a nevet a felvidéken is megtaláljuk Besztercebánya nevében. Aztán megnézzük a hagymakupolás Bethlen-kastélyt Árokalján, 150 éve épült mór-bizánci stílusban, de 47 után népboltként működött, traktorok álltak az udvarán, most a parkjában két barátságos, de igen bolhás kutya szegődik hozzánk az égig érő fákkal tűzdelt ősparkban idegenvezetőnek, mondják a magukét, de a soknyelvű társaságban nem mindenki ért kutyául.

Aztán a somkeréki vidéken tovább festődik az erdélyi táj, szívjuk magunkba ízét-zamatát, bejárjuk a kis falut körbeölelő somerdőt, amiről a falu a nevét kapta. Somkerek volt eredetileg, aztán egy ékezet megváltoztatta a jelentését. Nem is csoda, a hosszúkás, gumikerekű kocsik a hatalmas szénarakásokkal föl-le furikáznak a környéken, kopognak a lópatkók a forgalmas, kamionokkal terhelt aszfalton, jellegzetes hangjukra kiszaladunk fényképezni. Mifelénk más a szekér és a kerék formája is küllős, faabroncsos, régi, még fellelhető példányait a parókia kertjében találjuk meg a kiszáradt faágakra akasztott rozsdás viharlámpák, deszka báboskorlátok, rontáselhárító, oroszlánfejű kúpcserepek, archaikus népi leletek társaságában.

Délutánonként megnézzük a templomkertből a naplementét, ahogy a fény arannyal borítja az ősi gót templom támpilléreit, és az alkonyi fényeket, ahogy villódznak a parókia falán, odavetítve az oromzat tulipános faragványait, a régmúlt népi ízlését idéző motívumokat, ami a mai ezermesterek kezéből teremtetik újjá, hordozva az ősi jeleket, maguk se tudják, miért, csak így szokás, így csinálták a nagyapák, dédapák, ükapák is.

Esténként tábortűz mellett beszélgetünk, énekelünk, hátunkon holland kötött takarók, a távoli szeretet kéznyomaival, a „drága hollandok" küldeménye, ahogy lelkész apukám emlegette őket, akik régóta segítik a magyar lelkészcsaládokat, gyülekezeteket, náluk a liberalizmus „felszabadító eszmeisége" elsöpörte a keresztyén közösségek nagy részét. A sercegő, vöröses lángok körül együtt a székely, örmény, román, holland és a magyar festők, a vászonra, papírra, aranyfüsttel borított fatáblára vagy éppen üvegre alkotók, ki milyen hordozót kedvel, ki mit hordoz belül, milyen üzenetet közvetít. Melegedünk a tűz körül, arcunkon játszik a fény, megmutatja vonásaink színét-visszáját, átvilágít, mint a röntgenkép, fölöttünk a Göncölszekér és a Tejút fényei, aztán együtt figyeljük, ahogy ellobban az utolsó lángnyelv is, már csak a fekete csík kanyarog a végtelen univerzum fényességes csillagai felé, mint az ószövetségi oltárok áldozati füstje.

Képek és szöveg: B. Tóth Klára