A Viharsarok felé tartunk. Az úton haladva sorra tanyák tűnnek föl, vagy inkább csupán azok torzói. Némelyikük szinte közvetlen az út szélén van – micsoda pimasz mérnöki tolakodás –, de egy-egy tanyát, mint lakatlan szigetet, hol napfényben csillogó fölszántott, tóra emlékeztető tarajos föld, hol meg nádast és zsombékost idéző növényzet vesz körül. Néhol még tető is van – de padlásföljáró már nincs, minek is lenne – igaz, az évek súlyától erősen rogyadozik, gerince hajlott, akár egy kivénhedt Tornyai-féle (Bús magyar sors) gebe háta. Sok helyen már csak a falak vannak. Csak falak. Meg ledőlt, elhömbölgött, eltávolodott faldarabok, s oly beszédesek és szépek, mint ódon temetők. Az idő kezdte meg itt a maga hantolását, s még azt sem mondhatjuk, hogy gonoszul, csak úgy semleges közönyösen.

A kilométerek fogynak, s közben Csontváryra gondolok. Az egyik jól ismert festménye jut eszembe: A taorminai görög színház romjai. Pontosabban: A kis Taormina.
A háttérben ugyan nincs se víztükör, se hegy – ahogy az a valóságban –, csak a kitüremkedett, fölgyűrődött idő, meg a végtisztességet tévő növényi sorfal, csak a vegetáció gyászoló gyülekezete. Elég bizarr asszociáció. De mégis, a látvány és a képi élmény már szétválaszthatatlan. E képzettársítás bennem kitörölhetetlenül megszületett, él, s csak a szellem legyilkolása lesz képes, mint zsákmányt, a feledés bugyrába tömni. Ahogy e romokat meglátom, egy pillanatra minden megelevenedik, a jelmezek ugyan egészen mások, de a színházban is, és itt is sorstragédiát játszanak. Sok felvonásost, már-már végtelent. De vajon volt-e itt katarzis? Valamiféle megtisztulás, kisugárzás, erő, amely megújított, és túlélésre ösztönzött?

Valamikor emberek éltek itt. Az egykori falak emelkedésének elképzelt képében szinte látom a növekvő reményt, az élettervezés legyőzhetetlennek tűnő örömét, s már-már kihallani vélem a szorgos kezek és szerszámok ritmusát, sőt, még a ládában kevert, taposott törekes sár cuppogását is. És sorra megszólalnak a lelkesítő madarak énekei, a gerlék turbékolásai és a hívogató rigófüttyök, no, meg az égbetörő pacsirták fölbecsülhetetlen biztatásai. Megjelenik egy-egy soha nem látott mosoly, egy pillantásnyi szerelemvallás, melyet egy kikötött, szomjas és türelmetlen borjú bőgése szakít félbe. Ez a megyek már győzelme. Aztán nyomasztó látomásként hirtelen előjönnek a földhöz közeledni kényszerülő csigolyák, a cserzett, barázdált arcok, a léptek lelassult üteme, az egykor táncos lábak kampósbottal támogatott csoszogása. A mindörökre elnémult gyerekzsivaj. A hiány. Az élet hiánya. De hirtelen kamion takar el mindent, ismét a mában vagyok, és rádöbbenek, hogy már 2015-öt írunk.

Igen, kezdetben volt az élet, és az élet élni akart, és kimetszett magának egy kis teret, melyet magáénak hitt és vallott. Élni akart és élt, mert élni kellett. Élt, ha ugyan élet volt az, ami mára már múlt és halál és mementó. Emlékeztető. De figyelmeztetés is. A mulandóság cáfolhatatlan fölkiáltójele! Az időjárástól szürke, de még füstös falak a maguk liturgikus, kiszáradt barkás nyelvén mintha azt mondanák: emlékezzetek a halálra. Mintha az idő egy kis része itt megállt volna. Mintha mindig hamvazószerda lenne. A nagy kérdés persze valójában az, hogy e halál után volt-e föltámadás? Volt-e újrakezdés, volt-e kiteljesedés, vagy csak a kíméletlen sorvadás, a lassú leépülés, lét-dadogás és a vég? Nem tudom, nem tudhatom, s talán jobb is. Így megmarad a remény és a hit, hogy egykor éltek itt emberek, akik talán olykor boldogok is voltak. Akik talán nem érezték a minden hiábavalóság nyomasztó és bénító elvét. Akik bár nem emelkedtek filozófiai magasságokba, de valamit mégis tudtak az életről, amit mi már sohasem tudhatunk meg. Kibeszélhetetlenek maradnak, akár a görög sorstragédiák. És ez cseppet sem megnyugtató. De mit tegyek? Száguldok tovább, igyekezve sebességet tartani az egyre gyorsuló idővel.

Kép és szöveg: Apostagi Zoltán
A szerző a Vértesaljai Református Egyházmegye világi főjegyzője.