Egy népesebb csapat a folyosón ügyködött, hogy az összerugdalt, kopott folyosófalat fehérre kenje, néhányan mögöttük gondosan feltörölgették a friss festékfoltokat, hogy ne száradjon oda a kövezetre. Az egyik osztályterem előtt szülők álldogáltak, és a kipakolt padok, székek mögül nézegettek be az egyik frissen festett osztályba.

- Ez már készen van? – kérdeztem, de meg is bántam, mert ahogyan végigfutott a szemem a falakon, választ is kaptam a kérdésre. Tiszta, hófehér minden, páran az ablakokat tisztogatták még, a nap betűzött rajtuk; csillogott-villogott minden a nagy tisztaságtól.

- Látta volna, tanár úr, hogyan nézett ki ez még tegnapelőtt – mondták a szülők, s eszembe villant, hogy valóban, ez a terem kissé megkopott az idők folyamán, és elhatározták, hogy rendbe teszik. Sikerült is nekik.

Következő csapatunk a nyelvi termek között szorgoskodott, azok is festésre, új köntösre vágytak, és arról beszélgettek a diákok, hogy a spanyol-olasz terembe a zászlóknak megfelelő dekorációt fognak föltenni. Jó volt végignézni rajtuk, a magnókból vidám slágerek áradtak és senkinek eszébe sem jutott, hogy éppen szombat reggel van és mással – vagy semmivel sem – tölthetné az időt. Az időt, amely nem tér vissza, és ezért meg kell tölteni valamivel, nemcsak múlatni. A csillogó szemek, a közös munka varázsa azonban ezekben a napokban nagyon sok diákban megmozdított valamit. Jórészt kérdezősködnöm sem kellett tőlük, főleg nem az obligát „hogy érzed magad?”, és ehhez hasonló kérdésszörnyeket, hiszen elég volt az arcokon végigpillantanom, és mindenre választ kaptam.

Akitől viszont kérdeztem, az Babics Anna, az iskola angol szakos tanárnője, az esemény koordinátora.

Mit jelent számodra a „kompromisszumok nélkül” kifejezés?

- A kompromisszumok nélkül kifejezés számomra azt jelenti, hogy amíg a tanórákon van „utolsó pad”, egy háromnapos iskolai rendezvényen mindenki vállalja teljes önmagát – sikerrel és kudarccal együtt. A diákok eljönnek és a szervezőkre bízzák magukat, a szervezőknek pedig annyi feladat jut, hogy egy hétköznapi célnak álcázva lehetőséget biztosítsanak arra, hogy kilépjenek a komfortzónájukból – koszosak, festékesek, fáradtak legyenek. 

Miben reménykedtél előtte?

- Reménykedtem, hogy legalább 50 diák jelentkezik, mivel egyrészt olyan programot választottunk, amely során a saját intézményünket szépítettük (ezért nem kellett messzire menni), másrészt igazán motiválóan hat a diákokra, hogy a közösségi szolgálat egy részével a saját környezetükért tehetnek.

Hogyan álltatok neki a munkának?

- Az első nap projekttervezéssel telt: a közösséggel és az önkéntességgel kapcsolatos fogalmakról beszélgettünk, valamint a gyerekek maguk alakították ki a munka menetét.

Mi volt a legszórakoztatóbb számodra?

- A legszórakoztatóbb számomra egy nagyon profán dolog: megkentünk 120 zsíros kenyeret, felvágtunk tíz hagymát, és a munka örömétől megfáradva a gyerekek három perc alatt elfogyasztották. Ez egyik nagyon biztos jele annak, hogy sokat dolgoztak a diákjaink.

Milyen lehetőségeket kínál ez a rendezvény a diákoknak?

- Az iskola nagyon szigorú szabályok között méri a gyerekek sikerességét, és sok diák azért jön el egy ilyen programra, mert egyszerűen dicséretre éhezik. A legnagyobb csoda mindig az, amikor egy olyan diákról derül ki, hogy tehetséges festő vagy a legnehezebb pillanatokban tudja motiválni a többieket, aki a tanórákon nem tartozik a legjobbak közé. Egy ilyen programon képtelenség nem megdicsérni minden diákot, és biztos vagyok benne, hogy mindenki talál olyan részfeladatot, amiben a legjobb lehet. Egy tizenéves számára a legnagyobb lehetőség az, ha építheti a pozitív énképét és rátalálhat a közösség örömére.

Eléd került-e egy bibliai történet a napok folyamán?

- Az iskola mottója gyakran eszembe jutott: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené”. A szervezés során többször összecsaptak a fejünk fölött a hullámok: nem volt festék, felszerelés, más rendezvények is zajlottak ezekben a napokban – ez a sok apróság mind megnehezítette, hogy a feladat egészére koncentráljunk. A legelkeseredettebb pillanat akkor jött el, amikor (egy iskolában nem nehéz ilyen pillanatot találni) becsöngettek, és amikor visszaértem az asztalomhoz óra után, a megoldás ott várt – egy festékgyár írt, hogy adománnyal segíti az iskolát. Ekkor éreztem, hogy minden földi kapálózás fölösleges, mert a végső kegyelem mégis az Úré. 

Kutasy Zsolt
A szerző az intézmény tanára, református hittanoktató.

Képek: 72 óra kompromisszum nélkül!