Két gondolat küzd bennem. Talán hallgatni kellene. Más is ezt teszi. Most már hagyni. Elengedtük. Várni kell az újat. Míg majd annyian gondolkodnak másként, hogy bekövetkezik a változás. A másik még mindig erősebb: mondanom kell. Benne van a veszély: ha halkan mondom, nem hallják meg, és nem veszik elég komolyan. Félreértik. Mégis mondom.

Eltávolodtunk az atyai háztól. Mi, magyarok, de Európa is. Lassan, de megtörtént. A csend, amely ebben az elengedésben volt, azt gondoltuk a beleegyezés jele. Pedig szeretet volt, amely nem akart magához láncolni. Lassan kiürülnek a templomok. Papíron még megvagyunk. Olcsó lett az evangélium, mégsem kell. Kell viszont az új, még ha árt is. Vágyunk sodort. Többet, szebbet. Mi másat szeretnénk! Kikértük az örökséget. Mert mi tudjuk, mi kell nekünk: tudás, hatalom, pénz, siker, nő... Társakat találtunk ehhez másokban. Megtévesztett az "amerikai- mosoly, amely aztán azok arcára fagyott, akik megjátszották előttünk. Most élhetsz igazán. Elhittük. Távol Attól, aki szólhatna: tényleg jó ez neked, fiam? Tékozoltuk a drága örökségünket. Könnyen ment. A lehetőséget, hogy valami változzon. Hogy népünk büszke lehessen. Koponyáinkat, mert külföldre mentek. Kincseinket, melyekért ma már másoknak fizetünk. Adósok lettünk. Csaknem világelsők. Könnyen adtuk, míg volt miből. Nem számít! Ma már igen. Lassan tudatosul. Húsba vág. Talán nem így kellett volna? Elszegődtünk szolgának. Multiknak, külföldieknek, a világnak, háborúkat indítóknak. Szolgaságunk belülről emészt fel. Méltóságunk is odaveszett. Idegen népek gyalázkodnak körülöttünk. Már ők is észrevették. Nincs erő. Nincs tartás. Egyházként eltékozoltuk a lehetőséget, hogy elérjük a ma emberét. Elérte más. Ahol vidám a vasárnap, vagy ahol "te vagy az isten-, mert minden érted van. Eltékozolódott sok egyéni élet kibontakozása: fiatal vállalkozóké, tudósoké, ügyes kezű munkásoké. Választottuk a moslékot. Ettünk, ittunk velük. Céltudatos "láthatatlanok- tették elénk, s mi ettük: plázák, filmgyárak, színészek előemésztett, szánkba adott szennyét. Nélkülözni kezdtünk. Aszfalt és lelki útjaink kátyúsak lettek. Ruhánk lerongyolódott. A Nagy Testvérnek gondja volt: önként levegyük gátlásaink, félelmeink, előtűnjék szemérmünk. Te is sejted, talán néha már tapasztalod is: egyszer elfogy a kedvesség. Ha nem fizetsz, ha nem dolgozol, ha nem vagy hasznukra -szorulni fog a hurok. Mi lesz most? Magunkba szállunk, mint a bibliai tékozló fiú? Talán küzdünk tovább szégyenünkkel, reménytelenségünkkel? Távolról egy darabig még halljuk az ügyeletes tékozlók és a hozzájuk könnyen társulók dáridóját, de elfogyva és megtörve nem kérdéses a folytatás. Milyen jövőkép ez?
Vannak már, akik másképpen döntöttek. Az Életet választották. Útra keltek. Tékozlónak, méltatlannak nevezve magukat, kérdésekkel küszködve, de bizakodva elindultak. Nem kis dolog magunkhoz őszintének lenni: elismerni lelki szegénységünket. Lelkünk mélyén él egy kép, talán emlék, hogy van Valaki, aki irgalmas. Aki annak idején hallgatott, pedig a szívéből egy darab tört le. Mindannyiunkkal átélte azt a kínt, amit a szakadás jelent. A legnagyobb mégsem ez volt, hanem, amikor a Fiát küldte, s látta meghalni Őt. Mi tart vissza, hogy elindulj, magyar népem afelé, Aki már messziről lát, s megesik a szíve. Hogy útra kellj azokkal együtt, akik már megtapasztalták az eléjük siető szeretetet. A pofon helyetti ölelést. Kárhoztatás helyett bátorító szavakat: Enyém vagy egészen. Megváltottalak, ne félj. Tiszta ruha, tiszta szív, felegyenesedés. Élet, lüktetés, új utak, örömdal, és ez valami egészen más. Soha többet máshova. Itt a helyem. Mi tart vissza, református népem, hogy ha már ismered ezt az utat, megmutasd másoknak, mint egy koldus, ahogy elmondja, hol osztják a kenyeret? Nem tarthat vissza az a tudat, hogy te sem vagy "különb-, te is bűnös vagy. Éppen ez az, ami miatt mondanunk kell. Ha nekem, aki "a bűnösök között az első-, megbocsát, neked is kegyelmet ad. Mi tart vissza, hogy engedj az elhívásnak, a küldésnek, az imára biztatásnak, s végre otthon légy. Ahol érzed, hogy az örök élet már a földön a tiéd lett.
Az Atya véd az intrikák között is. Szól: nektek is így kéne’. Örülni, mert megbocsátott. Enyém lett az, amit nekem szánt. Semmi nem választhat el többé. Élhetek Vele. Örökre.
Van lehetőség nekünk magyaroknak, reformátusoknak Hozzá visszatérni.
Neked is mondja az Ige: Ha keresed Őt, megtalálod. Nincs messze egyikünktől sem. Ott van Ő, közel. A te szívedben és szádban. Nem hegyeket kell megmásznod, nem tengereken kell átkelni. Nem kell kérdezned, hogy ki hozza el őt nekem? Ha érzed, hogy a szíved mozdul, ha szád igazán vallja, akkor ott van már egészen közel. Fogadd el a kegyelmét!
Nagy György lelkipásztor