Máté 16, 13-20

„Amikor pedig János a börtönben hallott Krisztus cselekedeteiről, ezt üzente neki tanítványaival: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" Jézus így válaszolt nekik: „Menjetek, és mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak, halottak támadnak fel, és szegényeknek hirdettetik az evangélium, és boldog, aki nem botránkozik meg énbennem."

Máté 11, 2-6

Kedves Testvérek!

Az előző percekben egy karácsonyi ének néhány versszakát énekeltük el. Tudom, hogy nincs Karácsony, azért választottam ezt az éneket, mert a negyedik versszak elején így szól egy sor: „Eljött már, akit a szent atyák vártak.” S ha már karácsonyi éneket idéztünk, akkor idéznék egy olyan Igét, a Tituszhoz írt levél címen fennmaradt második századi írásból, amit szintén Karácsonykor szoktunk gyakran emlegetni: „megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek”. Eljött, akit a szent atyák vártak, megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek – állítja, jelenti ki részben egy éneksor, részben a Szentírásból vett idézet. Eljött, megjelent. De csakugyan eljött már, akit a szent atyák vártak, akiről a próféták szólottak? Csakugyan megjelent már az Isten üdvözítő kegyelme? Csakugyan beteljesedtek az ígéretek? A kérdés jogos. Nem csupán azért, mert jól tudjuk, hogy a kételkedés nagyon hasznos dolog. Végül is a világ azáltal halad előre, hogy meglevő, kijelentett, megállapított igazságokat emberek kétségbe vonnak, és próbálnak annál pontosabb, jobb, vagy éppen az előzőt cáfoló igazságokat megállapítani. Azért is jogos ez a kérdés, mert nekünk magunknak is van okunk bőven kételkedésre.

A felolvasott Igéből – a Máté írása szerinti evangélium tizenegyedik fejezetéből – kiderül, hogy Keresztelő János is kételkedett. Sok bibliaolvasóban rögtön jön a kérdés, hogy hát ő is kételkedett? Hát nem ő volt az, aki magasztalta Jézust már azelőtt, hogy megkeresztelte volna? Nem ő ódzkodott attól, hogy megkeresztelje Őt, mondván, hogy Ő nagyobb nála, és olyan kijelentést tett, hogy ’aki utánam jön, az erősebb nálam’? Vagy ha már a keresztelést említettem, nem volt-e, nem lehetett-e ez a János szem- és fültanúja a keresztelés utáni mennyei szózatnak, amelyik azt mondta, hogy „ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm”?

Igen, ezek mind igazak, ezekről mind olvasunk bizonyságtételeket az evangéliumokban, de Keresztelő János most, amikor üzen a tanítványokkal - börtönben van. S nyilván, hogy ez a tény már önmagában nagy befolyással volt – mégpedig negatív befolyással – János hangulatára, érzelmeire, gondolkodására, világlátására. Ha számolt is azzal, hogy a Heródest illető kritikájának lesznek következményei, az, hogy börtönbe került, nyílván sok dologban elbizonytalanította. Nem látja, hogy ügyében bármi pozitív, bármi reménykeltő dolog történne. Ráadásul az általa éppen Jézusról mondott szavaknak a beteljesedése, az ő nézőpontja szerint, várat magára. Nem történt meg az, amit ő hirdetett.

Hiszen amit ő Jézusról mondott, az úgy szólt, hogy ’Szentlélekkel és tűzzel fog keresztelni’. És nem egyszerűen a Szentlélek lelkesítő tüzére gondolt János, nem valamifajta vízkeresztségnél magasabb rendű keresztségre, hanem egyértelműen ítéletre gondolt.

Hisz miután a Szentlélekkel és tűzzel való keresztelésről szól, a Máté evangéliuma harmadik fejezetének a 12. verse így folytatódik: „Kezében szórólapát van, és megtisztítja szérűjét: a gabonáját csűrbe takarítja, a pelyvát pedig megégeti olthatatlan tűzzel."

Keresztelő János azt várta, hogy az utána jövő erősebb elhozza ezt az ítéletet. És most úgy látja, hogy legalábbis késik az ítélet. Pedig ő meghirdette, hogy ’a fejsze ott van már a fák gyökerén’. Hall ugyan János nyilvánvalóan azokról a dolgokról, amiket a tanítványokon keresztül most maga Jézus is megüzen, hall arról, hogy Jézus tevékenysége nyomán különös dolgok történnek, de nem hall arról, amit ő várt. És ezek nem adnak neki teljes bizonyosságot.

De ha továbblépünk egy kicsit Keresztelő János személyénél, akkor láthatjuk azt, hogy a csalódottság, a váradalmak be nem teljesedése több helyen megjelenik már Jézus korában is, és aztán a következő nemzedékekben, generációkban is. A karácsonyi ének és karácsonyi Ige után most hadd idézzem fel a húsvéti történet egyik részletét. Az emmausi tanítványok szájából hangzik el ez a csalódást tükröző mondat, hogy: ’pedig mi abban reménykedtünk, hogy Ő fogja megváltani Izraelt’, és most csalódottan mennek hazafelé, merthogy ez nem történt meg. És magának a Szentírásnak a későbbi részeiben olvasunk például arról, hogy a Krisztus visszajövetelét illető várakozásokban is többen csalódtak, már elhunytak az atyák, és még – úgymond – nem történt semmi.

És ma? Ma is ugyanaz a világ, éppoly megváltatlan, éppúgy tele gonoszsággal, éppen olyanok az emberek, mint mielőtt Jézus eljött volna. Nem így van? – teszik fel sokszor sokan a kérdést. S amikor ezt kérdik, akkor ebbe a kérdésbe öltöztetve egy keserű állítást is mondanak. „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?" – kérdezte Keresztelő János. Te vagy-e a Messiás? Te vagy-e a Krisztus? – kérdezhetjük akár mi is. Még akár az a gondolat is előjöhet olykor az emberben, hogy nem mégis a zsidó vallású testvéreinknek van igazuk, akik azt mondják, hogy nem jött még el a Messiás, és még várni kell?

Hogyan válaszol Jézus erre a kérdésre, hogy: „Te vagy-e az Eljövendő, vagy mást várjunk?” Nem a kívánt, nem az elvárt módon ad választ. Tulajdonképpen azt is mondhatjuk, hogy nem mond, nem üzen semmi újat Jánosnak a tanítványain keresztül. Arról, amit mond – „mondjátok el Jánosnak, amiket hallotok és láttok: vakok látnak, és bénák járnak, leprások tisztulnak meg, és süketek hallanak…”–, arról nyilvánvaló, hogy maga János is hallhatott már korábban.

A felsorolás egyébként Ézsaiás próféta könyvének a 35. fejezetében nagyon hasonló módon megtalálható. Mondhatjuk azt is, hogy mintegy onnan vett idézet, ahol a boldog messiási jövendőnek a jegyeit, jellemzőit sorolja föl a próféta. Hogy majd történnek bizonyos csodálatos gyógyulások a vakokkal, süketekkel, bénákkal. Aztán van még ebben a felsorolásban egy rövid félmondat – „a szegényeknek hirdettetik az evangélium” –, amely pedig Jézus názáreti prédikációjára emlékeztet, ahol az általunk szintén Ézsaiás könyveként ismert, de egy későbbi szerzőtől, az úgynevezett harmadik Ézsaiástól származó mondatot idéz Jézus: „az Isten Lelke felkent engem, hogy hirdessem… a szegényeknek az evangéliumot”.

Szóval mindezek a dolgok, amiket itt megüzen Jézus a tanítványokkal – mármint János tanítványaival – Jánosnak, ezek olyanok lehettek, amikről ő már hallott. Azonban én azt gondolom, hogy ez az üzenet Keresztelő János számára valószínűleg hiányos üzenet volt. Mert valószínűleg hiányolja belőle János azt, amit ő várt: az igazságtételt, a rendteremtést, az ítéletet, vagy legalább ezeknek a jövendőbeli meghirdetését.

Nem az történt, amit ő várt, hanem valami más. Isten országának közelségét János inkább ítéletként hirdette meg, Jézus pedig úgy hozta el az Isten országát, annak a közelségét, hogy abból gyógyulások, a rászorulók számára szükséges ajándékok megadása következett. Talán hiányérzet fakadhat persze a mi számunkra is egy kicsit ebből az üzenetből, hiszen a felsorolt dolgok, események, gyógyulások bizonyságtevő jelek ugyan, de nem kényszerítő erejű bizonyítékok.

Mai szkeptikus olvasók számára talán még maguk a tények is bizonyításra szorulhatnak, de ha a tényt magát nem is cáfolja senki, vagy nem is vonja kétségbe senki, akkor is kérdés, hogy ez mennyiben adja vissza azt, hogy itt tényleg az Eljövendőről, a Messiásról, a Krisztusról van-e szó.

Azt mondtam, hogy ezek bizonyságtevő jelek, de nem kényszerítő erejű bizonyítékok, ugyanis ezek csak az egyébként is hittel Jézus felé fordulókat erősítik a hitükben. Mások számára legfeljebb megütközésre, vagy megbotránkozásra adnak alkalmat, vagy arra sem. Igazi válasznak, amit Jézus üzen, tulajdonképpen csak a 11. fejezetben olvasható hatodik vers tekinthető, ami így szól: „Boldog, aki nem botránkozik meg énbennem." Ez egyike a Hegyi beszéden kívüli boldog-mondásoknak.

Mit jelent itt a megbotránkozás? Hiszen arról nincs szó, hogy János megbotránkozott volna Jézusban. A megbotránkozás itt a hit ellentéte, vagy a hit hiánya. A megbotránkozás ebben az összefüggésben tulajdonképpen kevesli Jézus tetteit. Mást vár, s a várakozásához képest kevés, ami megtörténik, a várakozásától eltérő, ami megtörténik, az nem elégíti ki. Neki nem elég az, hogy gyógyulások történtek. Ő az igazságot, a rendet, az ítéletet várja. De magában az evangéliumokban olvasunk arról is például, hogy az írástudók és a farizeusok jelet kérnek Jézustól. Pedig éppen azok a dolgok, amiket most itt üzenetként Jézus felsorol, bőven elegendőek lehetnek jelekként. S ők mégis jelt kérnek. Nekik mégis kevés az, ami történt.

És ma is vannak, vagyunk sokan, akik olykor hiányoljuk, hogy kevesebb csoda, kevesebb jel, kevesebb hitünket megerősítő, azt alátámasztó esemény történik az életünkben, a közvetlen környezetünkben. A megbotránkozás kevesli azt, amit Jézus tett. A megbotránkozás ugyanakkor sokszor nem is tartja megfelelőnek Jézus tetteit. Nem tudja isteninek tekinteni azokat, nem tudja igazán krisztusiként értékelni azokat.

Ismét az evangéliumokra utalok: például botránkozás támadt amiatt, hogy Jézus szombaton gyógyított. Hát milyen Messiás az, hát milyen Istentől jött ember az, aki nem tudja a szombat rendelkezését betartani? S egy másik helyen, az evangéliumban kevéssel odébb, a 12. fejezetben majd olvasunk arról, hogy vannak olyan esetek, amikor éppen azt mondják, hogy Jézus a tetteit az ördögök fejedelmének segítségével viszi véghez. Tehát nem vonják kétségbe a megtörténtét, de más erőt vélnek mögötte.

A megbotránkozás a hit hiánya, s ha figyelünk erre a jézusi mondatra, hogy: „boldog, aki nem botránkozik meg énbennem", akkor mondhatjuk azt, hogy boldogtalan az, aki megbotránkozik. Picit talán abban az értelemben is boldogtalan, hogy ha kevesli, amit Jézus tett, ha nem érti, amit Jézus tett, akkor emiatt boldogtalanná válik. De inkább szeretném a boldog-mondásoknak azt az értelmét kihangsúlyozni, hogy voltaképpen ezek a boldog-mondások nem arról szólnak, hogy az ember boldog és állandóan ragyog az arca, és ezt tükrözi, hanem inkább így fogalmazhatjuk meg, hogy – jó neki. Jó annak, akiről ez a boldog-mondás szól. Jó annak, aki nem botránkozik meg. Jó annak, aki tud hinni. Aki tudja hinni, hogy Jézusban tényleg az Eljövendő, a Megígért jött el, a Messiás, a Krisztus jött el. A hívőnek elegendő az, amit lát, elegendő, amit hall ahhoz, hogy hinni tudjon. Elegendőek a látott, hallott, megtapasztalt dolgok, talán még a bizonyságtételek is. A hívőt még a kereszt botránya sem botránkoztatja meg. Mert az is óriási botrány ám, hiszen milyen Isten az, aki a kereszten meghal? Vagy milyen Isten az, aki a kereszten hagyja az Ő küldöttét meghalni? – kérdezhetik a hitre el nem jutók. A hívő ember ebben a vonatkozásban megelégedett, a látottakkal és a hallottakkal megelégedően hitre jutó lehet.

De hogyan lesz valaki hívővé? Hogyan lehet valaki ebben az értelemben boldoggá? Hogyan lehet valakinek jó? Hogyan juthat el valaki odáig, hogy tényleg felismeri Jézusban a Krisztust? Egy másik ma hallott boldog-mondást is szeretnék idézni, hiszen a 16. fejezetből felolvasott, sokak által jól ismert részletben ez olvasható: "Boldog vagy, Simon, Jóna fia, mert nem test és vér fedte fel ezt előtted.” Jó neked Simon, boldog vagy, mert megkaptad a hit ajándékát. De hogy hogyan, erre nincs válasz. Erre igazából nincs recept, nincs út, mód. Ő megkapta. Mondhatom azt is, hogy titokzatos isteni ajándékként megkapta a hitet. ’Nem magadtól jutottál el ide, nem is emberi segítséggel, nem azért, mert jól raktad össze a rendelkezésedre álló ismereteket, és abból jó következtetést vontál le.’

Persze kellenek ezek, szükségesek ahhoz, hogy az ember nagyon ne tévedjen el, de a döntő lépés, a döntő mozzanat isteni ajándék. A János által Jézushoz küldött követek, ezek a jánosi tanítványok annyit tehetnek, hogy elmennek és elmondják Jánosnak azt, amit Jézus üzent. Elmondják a kétkedő, bizonytalan Jánosnak, hogy ’azt üzente a Mester, akihez küldtél bennünket, hogy lehet látni és hallani csodákról’. Igen, a bénák járnak, süketek hallanak, vakok látnak, és a szegényeknek hirdettetik az evangélium. Ezt továbbadhatják. De hogy ez hogyan hat Jánosra, azt nem lehet tudni. Azt nem lehet tudni, hogy ez elegendő-e ahhoz – azzal együtt, hogy az Isten Lelke munkálkodik benne –, hogy megnyugodjék János. Nem tudjuk, hogy a neki mondott másik üzenet – „boldog, aki nem botránkozik meg énbennem" – célt ér-e úgy, hogy ő is boldoggá válik, hogy neki is jó lesz, tud hinni.

A követek akkor is és később is – ma is – annyit tehetnek, hogy továbbadják, amit láttak és hallottak. S boldog az, jó annak, aki a híreket hallva nem megütközik, nem megbotránkozik, nem hiányzik belőle a hit, hanem tud hinni Jézusban. Az első igében felolvastam azt a kérdést, amit Jézus a tanítványoknak mond, miután azok elmondták, hogy ki mindenkinek gondolják mások Őt. S utána megkérdezi tőlük, hogy „ti kinek mondotok engem?”. Ezt lehet így is mondani, hogy ’te kinek mondasz engem’? Én azt gondolom, hogy ezzel a kérdéssel fordul hozzánk Isten ezen a mai napon, hogy: Te kinek mondasz engem? Tudod-e azt mondani, hogy igen, eljött, akit a szent atyák vártak? ’Igen, csakugyan megjelent Jézusban az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek!’

És amíg úgy érzi az ember, bárki a jelenlévők közül úgy érzi, hogy valami gátolja benne ennek a kimondását, addig semmi más – mondjuk így – tanács, ötlet nem adható neki, mint hogy imádkozzon Istenhez azért, hogy ajándékozza meg őt a hittel. Hogy meg tudja tenni ezt a lépést, hogy a hallottak és a látottak ismeretében boldoggá, hívővé tudjon válni.

Ámen.