A református ember önazonossága

Reformátusnak lenni - adottság. Erre is érvényes, non fit sed nascitur. Erre születni kell. Mégpedig a Szentlélek által  újjászületni, hiszen a kálvinista hitet csak a Szentlélek által formált új lelki élet képes megérteni és elsajátítani. Nem mondhatjuk, hogy más bibliai hithez nem kell újjászületni. Azt sem mondjuk, hogy „de erre nagyon". Mert ez nem mennyiségi kérdés, vagy van új élete valakinek, vagy még nincs. Ám bizonyos, hogy a református hitnek is ez az előfeltétele. - Minőségi szempontokkal számolhatunk, hiszen a megszületett életek különbözőek. Ezért nem mindegy, milyen igehirdetés vagy tanítás alatt születik valaki lelki életre. A tapasztalat mutatja, hogy nagy különbség van különböző kegyességek és igelátások szüleményei, az egymástól eltérő tanítások által új életet nyert hívők között.

A reformátusság adottság, ami egyszerűen van vagy nincs.  Nem lehet csinálni, megtanítani vagy begyakorolni. Egyszerűen néhány embernek megvan, másnak nincs. Akinek megvan, nem tudjuk, hogyan történt ennek elnyerése. Bizonyára mások is gondolkoztak így korábban, bizonyára le is van írva ez a sajátosság, amit néhány pontban az alábbiakban megpróbálunk megfogalmazni, de ennek elsajátítása, megélése és mindennapi képviselete, ez az, ami adottság. Egyszerűen vannak kálvinista emberek, akik ízig-vérig azok.  Nem okoz nekik problémát az, ami a másoknak botránykő, nem vitatkoznak és győzködnek bibliai igazságokkal, elfogadják azokat.  Mivel az Isten örökkévaló tanácsából merítenek, azaz többet foglalkoznak azon kijelentésekkel, amik az örökkévalóságban történtekre mutatnak, mint a földi vonatkozású igerészekkel, ezért teológiájukban van valami olyan magasztosság, ami máshol hiányzik.  Minthogy nem az emberi szempontok rendeződése az elsődleges, hanem Isten előre elvégzett akarata és az Ő szempontjai, ezért van náluk valami fölfelé mutató. Mivel Jézus Krisztusban számukra a csodálat és legnagyobb tisztelet mellett, amivel emberségét nézik és követik, az Ő Isten-volta még nagyobb, ezért a veszélye sem áll fenn annak, hogy Krisztus csak ember legyen és nem több (régi és új ariánizmus):  így krisztuskapcsolatuk nem emberi Jézus-barátság, hanem az Atya kebelén létel, az Istenhez emelkedés. Mivel az örökkévaló látásával (4 Mózes 24,16) gyakrabban néznek, mint mások, ezért a földi időszemléletük  is nagy távlatokba tekinthet visszafele és előre: visszafele látják Krisztust mint örökkévaló Igét (preegzisztens Logoszt), az örökkévalóságban és az ószövetségi Krisztus-kijelentésekben, de látják őt visszajönni hatalommal és dicsőségben.  És mivel látásukat  a Szentháromság Isten egysége jellemzi (5 Mózes 6,5) nem látnak két Istent, egyet az Ó-, egyet pedig az Újszövetségben, hanem egy és ugyanazt.  Így látják a két nép egységét: a Krisztus előttit és Krisztus földre jövetele utánit egyben-egy gyülekezet (v.ö. Heidelbergi Káté 54!). Számukra az Ószövetség és Újszövetség népének adott sakramentum is egységben van - nem kétszer két egymástól idegen, hanem kétszer ugyanazt a sakramentumot látják, amiknek külseje és neve más volt, de lényegében ugyanaz. Nem sok szövetséget ismernek, egymástól összefüggéstelen egymásutániságban, hanem egy szövetséget és annak többféle adminisztrációját. Ők Isten ígéreteire építenek és tanácsvégzésében keresnek eligazítást, ezáltal jobban eligazodnak az üdvösség dolgaiban, mint akik az emberi döntések, földi események síkján maradnak. Számukra Isten döntései és kijelentései erősebbek, mint az embereknek szóló imperatívuszok - és Isten akarata felette áll az ember úgynevezett szabad akaratának, amire a keresztyén humanisták szüntelen hivatkoznak. - Közben pedig Isten dicsősége ragyog körülöttük, rajtuk, - és ők nem is akarnak semmi mást.

Ők ilyenek. A latin „is,  ea,  id" = ő az  és az „ens, entis" = a létező, a meglévő együttese, ami szétválaszthatatlanul egybekapcsolódott valamiféle jellegzetes és sajátos lételemmel, gondolkozási világgal vagy mondhatjuk hitformával, ami a kálvinizmus. Bizonyára Kálvin Jánosnak adta Isten ezt a lelkivilágot - és utána a hasonlóan gondolkodók a kálvinisták, vagy a reformátusok.

Tulajdonképpen ez egy mentalitás, ami szerint nézik a világot, aminek mentén ragozzák az élet dolgait. Igelátás, személyes hit és etika.

Sokféle igeértelmezés, igerendszer létezik, azonban mindegyik szűk keret a nagy valóság befogadására, egyik sem képes teljes képet adni, valami mindig lemarad az isteni kijelentés megérthetőségéből. Nos, a legteljesebb a református, ami a sok megválaszolatlan és megválaszolhatatlan kérdés és titok közül a legtöbbet képes megragadni, persze úgy, hogy így is rengeteg titok marad. De ez őt nem zavarja. Hiszen a titkok az Úréi és csak a kijelentett dolgok a mieink és fiainké (5 Mózes 29,29.) Ez hermeneutikai alapelv, aminek alapján az Írást értelmezi.

Ennek az igelátásnak, ami a nagy valóságra vonatkozik (Isten, ember, világ, jelen, jövő, üdvösség, kárhozat), van néhány sarokpontja

1.      Isten szuverenitása. Isten a nagy, az ember kicsiny, semmisen kicsiny Istenhez képest. Nem egyenrangú partner, így nem támaszthat igényeket, nem követelőzhet. Isten azt tesz vele, amit akar. Isten nem tanácskozik senkivel arról, mit tesz az emberrel. Az Istenen belül dőltek és dőlnek el a dolgok. Ezért ilyen igék hangsúlyosak: Róma 8,28-39. az ellenállhatatlan kegyelemről, a fazekas képe az isteni szuverenitásról Jer 18,1-6. és a különböző időben érkezett és ugyanolyan  mértékű díjazást kapott  szőlőmunkások esete: „vajon azzal, ami az enyém, nem tehetem-e azt, amit akarok?" Máté 20,15.  - Minden Istentől függ, ezért nagy református fejedelmünk, I. Rákóczi György alapigéje a kálvinista ember vezérelve is: „Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené" Róma 9,16.

2.      Valójában Isten mindent az Ő saját akaratának tanácsából cselekszik (Efézus 1, 11). Tőle függ a teremtett világ léte és minden egyes emberé is. Tőlünk függetlenül mindennél korábban tervet alkotott, döntéseket hozott a teremtésre, a megváltásra és annak véghezvitelére vonatkozóan. Ezt a tervét valósítja meg, folyamatos teremtésében az üdvtörténetben, a világ kormányzásában (Gubernatio Dei) és országa építésében. Tőle függ minden egyes embernek sorsa és üdvössége is. A hívő református ember ezt tudomásul veszi és boldogan megragadja. Világos számára hogy üdvösségét Isten korábban elrendezte és hálás azért, mert ezt rászabta. Alapigéje: Szeressük őt, mert ő előbb szeretett minket (1 János  4,19). A többi ember üdvösségét vagy kárhozatát is Istenre bízza, hiszen az ember örök sorsáról való döntés egyedül Isten joga. S mindent megtesz, hogy azok az eszközök, amik által Isten az embereket megmenti az örök kárhozatból, minél többek számára ismertté váljanak, hogy akikkel érintkezik, azok ne vesszenek el, hanem örök életük legyen. Ő csak eszközként bár, de mégis mások üdvösségében tevékeny.

3.      A református ember hite személyes hit: személyes kapcsolatban van Krisztussal (krisztocentrikus). Ez szükségszerű, hiszen az Atya Krisztusban választotta ki (Ef.1,4) Krisztus személyesen érette hozta a golgotai áldozatot (János 17,19) és érette támadt fel (Róma 4,25), és személyesen őt képviseli a mennyei fórumokon közbenjárása során (Róma 8,34). Az újjászületetett ember hit által annyira összekapcsolódik Krisztussal, hogy ezt nap mint nap megélheti:  már meghalt a bűnnek, feltámadt a bűn halálából, új életben  jár (Róma 6,1-11), sőt hit által és jogilag már a mennybe tartozik (Efezus 2,6) - mindezt Krisztussal való egységben. Ezért minden, amit a Szentháromság Isten jótéteményeiből érzékel, csak Krisztus által az övé, ezért lételeme, üdvösségi alapja és állandó létformája a Krisztusban létel.  Ezt a Szentlélek valósítja meg, aminek szakkifejezése az unio mistica cum Christo - a Krisztussal való titkos kapcsolat. Állandó igéje és vezérelve és létezési alapja az, amit Krisztus mondott, és amit a Szentlélek valósít meg számára: „Maradjatok énbennem és én is tibennetek, mert nálam nélkül semmit sem cselekedhettek" (János 15,4)

4.      Eszközei tiszták, korrektek. Nyilvánvaló módon ez minden keresztyén jellemzője, de a kálvinistáé sajátosan az, mivel cselekedeteit a hála motiválja, hálából istentiszteletet gyakorol. Az istentisztelet pedig csak Isten szerint való lehet, eszközei Isten eszközei, lelkülete a Szentlélek által munkált. ilyen igék vezérlik: a mi vitézkedésünk fegyverei nem testiek (2 Kor 10,4), hanem lelkiek (Gal5,25) (pneumatikus utakat  keres), mivel békességet nyert Istentől, ezért odaszánja magát Istennek okos istentiszteletül (Róma 12,1) (logiké latreia-görögül),  miután korábban nem Istennek szolgált tagjaival, hanem a hamisságnak, most, miután a bűn uralma alól kijött, tagjaival Istennek szolgál igazságban (Róma 6,16-19). (Ez persze Luthernél is megvan, de a hála motiváltság a reformátusoknál talán erősebb.) Egész élete Isten dicsőségét szolgálja.

5.      A református ember tágas dimenziói. Isten országában gondolkozik, úgy jár, minta azt látná (Zsid 11,27). Azért fáradozik, hogy Isten országának erői minél jobban meglátszódjanak környezetében, Isten dicsősége minél több helyen felragyogjon. Ezért nem bibliaórába bezárt hite van, hanem a szekuláris világban képviselt hite. Nincs az életnek egyetlen területe, ahol ne lehetne megélni hitéletét, hiszen az Úré a föld és annak teljessége, ezért bárhol van, bármit tesz, mindenben Isten szempontjait képviseli, vagyis a theokratikus (istenközpontú) szemlélet vezeti, Isten uralmának igényét ismeri, és azoknak megvalósulásáért imádkozik. A művészetek ars poétikáiban, a tudomány világát illetően, a politikában, az emberi együttélés kérdéseire, a környezetvédelemre, a békére és háborúra, a globális világra az új paradigmákra nézve mind-mind van isteni válasz, amit a kálvinista ember ismer, és lehetősége szerint elmond.

6.      A református hit - bizonyosság. Nem csak reméli, hogy majd eléri, nemcsak vágyakozás valami után, hanem belső meggyőződése van arról, amit már elnyert: a Krisztusban való teljes bűnbocsánatot és az örök üdvösséget. Pál apostollal együtt meg van győződve ezekről a dolgokról (Róma 8,38 kk.). S arról, hogy ezt nem veszítheti el, mert üdvösségének alapja, véghezvivője és megőrzője a Szentháromság Isten és Isten hatalma őrzi őt hit által az üdvösségre (2 Timóteus 1,12). A kálvinista hit hangsúlyozza, hogy az igazi, üdvözítő hit elveszíthetetlen és az üdvösségből kiesni nem lehet (János 10,28-30). Ez nem vakmerőség, nem magabiztosság, hanem a Szentlélek által a szívbe írt bizonyosság. Erre tanít minket Pál apostol által a Szentlélek, aki lelkünkkel együtt bizonyságot tesz bennünk, hogy Isten gyermekei vagyunk (Róma 8,16). Ez ad egy jellegzetes lelki tartást, bizonyos szilárdságot, ami a kálvinista jellemben meglátszik, a döntésekben szilárságot eredményez és mindvégig való kitartást, állhatatosságot. (Ezt nevezzük a „szentek állhatatosságának"- perseverencia sanctorum).

7.      Jövőképe reális, ború és derűlátó. Látja a közelgő bajt, a legnagyobb veszedelmet, ami felé az Istentől elszakadt emberiség rohan, Isten ítéletét és az örök kárhozatot és a világ végét. Ugyanakkor derűlátó is, mert tudja, hogy ő már Isten világába tartozik, amiben állampolgárságot nyert, és amikor Isten országa eljön, valójában az ő országa jelenik meg és valósul meg az új égen és új földön. Nem fél az isteni ítélőbírótól, mert aki majd az ítéletet gyakorolja a bűnös emberek felett, őérette már egyszer a Golgotán helyettesként eleget tett és róla minden kárhoztatást levett (v.ö. Heid.Káté 52).

A fentiekből következik alap jelmondata,

Soli Deo Gloria -Egyedül Istené a dicsőség.

Budapest, 2012 májusában