Hamvazószerdával megkezdődött a böjti időszak.

A böjthöz mint önmegtartóztatáshoz, testi vagy lelki diétához is könnyen kapcsolódik a világ: lemondok valamiről, ami nekem nagyon fontos vagy örömet okoz, és jobban, sőt, jobbnak érzem magam ettől.

Jézus mindig nagyon másról beszél, mint amit az adott vallásos kereteken belül ki-ki meg tudott érteni – beleértve a tanítványait is.

Szeretnénk rátalálni arra az útra, melyet az Ézsaiás könyvében fogalmaz meg Isten arról, hogy neki milyen böjt tetszik (vö. Ézsaiás könyve 58. rész, 6-14. versek).

Krisztus kereszthalálának és feltámadásának ünnepe felé haladva ezért vetettünk fel egy kérdést, mely alkalmas lehet arra, hogy vallásost, „hitetlent” és hívőt egyaránt kimozdítson abból a rendszerből, amelyben gondolkodik. Lelkészeket és művészeket hívtunk meg arra, hogy osszák meg velünk gondolataikat, tapasztalataikat. A kérdés így hangzik: „Helyeden vagy?"

Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk-e? Van olyan térkép vagy iránytű, amely megmondja, mikor vagyunk a helyünkön a hivatásunkban, a kapcsolatainkban, a szolgálatunkban?

Nyugtalanító felvetés, mint minden, amire nincs azonnal válaszunk. Ám ezek a helyzetek visznek közelebb a valósághoz. Nem tudjuk csípőből a választ. Talán nincs is végérvényes megfejtés e földi vándorúton. Úton vagyunk.

Ez alkalommal Rajkai Zoltán színművész vallomását osztjuk meg.

A böjt az egyik legnehezebb dolog a számomra. Annak ellenére az, hogy tudom mennyire fontos a megszentelődés útján.
Önfeláldozás, alázat Isten előtt.
Lemondani valamiről Krisztusért, aki önmagát áldozta értem.
Aki néven nevezett, elhívott és megigazított, hogy a helyemen lehessek a világban. Újjászülettem, tehát a helyemen vagyok.
Keresztény, magyar, református, férfi, férj, apa, mellesleg színész.
Elküldött engem is, mint bárányokat a farkasok közé.
Mégis nehezen megy a böjt. Ritkán sikerül. Pedig, ha többet böjtölnék, talán nem lennék olyan vonzó példány a farkasoknak.

Egész nap rohangálok: színházi próbák, szinkron, interjúk, forgatás, előadások: hatalmas szellemi és fizikai igénybevétel nap, mint nap. Muszáj ennem: kell az energia, leesik a vércukrom, valamivel kordában kell tartani a stresszt. Az evés segít.

Meg az imádság, az Ige. De böjtölni is kellene, lemondani valamiről, ami fontos nekem. Nem Isten miatt, magam miatt, hogy Rá tudjak figyelni. Szinte minden nap megszólal bennem: „Azért tehát nem azé, aki akarja, nem is azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené.” (Rómaiakhoz írt levél 9. rész, 16. vers)

Aztán felismerem: megint én irányítok.
Én akarom megmondani, eldönteni, megszabni, kierőszakolni a böjtöt. Megfelelni a böjtnek.

Pedig a böjt is a könyörülő Istené.

Tudom jól a leckét, felmondom bármikor: a böjt nem az étel megvonása önmagunktól, hanem: „...hogy megnyitod a gonoszság bilincseit, megoldod az iga köteleit, szabadon bocsátod az elnyomottakat, és minden igát széttörsz..., hogy az éhezőnek megszeged kenyeredet, és beviszed házadba a szegény bujdosókat; ha mezítelent látsz, felruházod, és nem zárkózol el saját testvéred elől.” (Ézsaiás könyve 58. fejezet 6-7. versek)

Nem csak kenyérrel él az ember, úgyhogy megeszem, megemésztem ezt az Igét is, és megnyugszom.
Hiszen a helyemen vagyok: kibékítem édesanyámat a gázszerelővel, megköszönöm és megdicsérem a kollégámnak a munkáját, a nevén szólítom a pénztárost a Lidlben, adakozom a koldusnak az utcán, az ajándékba kapott pogácsával megkínálom a körülöttem állókat, segítek az idős szomszédnak felcipelni a másodikra a bevásárlószatyrot, nem csak szóval szeretem a feleségemet, és időt adok a gyerekeimnek.
Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem? Örömmel lemondok önmagamról másokért.
Istenem, böjtölj velem! Akkor könnyű lesz.