A fúrókalapács utcára kiszűrődő hangja jelzi, hogy jó helyen járok. A társasházba belépve nem is kell sokáig keresgélnem, hiszen a magasföldszint első két lakásában nagy a sürgés-forgás, tégla- és cementpor keveréke áramlik ki az ajtókon a gépek zöreje mellett. Azokat a srácokat keresem, akik magukat józan építőbrigádnak hívják, hiszen a közös munka mellett az is összeköti őket, hogy mindannyian a ráckeresztúri rehabon léptek a gyógyulás útjára, dolgukat pedig józan fejjel, megbízhatóan és nagy lelkesedéssel végzik.

Ha meghalok, akkor meghalok
Gábor 29 éve dolgozik kőművesként. Nagyon fiatalon, 16 évesen kellett családfenntartóvá válnia szülei halála után. Napjainak hamar szerves része lett az alkohol. Itallal kelt és itallal feküdt, munkáját is csak addig tudta végezni, amíg ki nem ürültek a táskájában lévő üvegek. Felesége, lánya elhagyta. „Reggelente felkelve megnyugodtam, hogy az ágyam mellett pia van. Indultam a kocsmába, majd öt-hat liter borral mentem dolgozni. Ha elfogyott, visszatértem a pultot támasztani” – meséli. „Többször jártam a pszichiátrián, ahová mentő vagy rendőr vitt. Egy vizsgálat után azt mondták nekem, hogy ha két millimétert nő a májam, felrobban. Válaszul megkérdeztem, mennyit ihatok még ahhoz, hogy csak egy milliméter legyen? Semmi nem érdekelt: ha meghalok, akkor meghalok.”

A férfi először három napot töltött az alkoholbetegeket gyógyulását támogató dömösi otthonban, mert azt gondolta, hogy józan, és teljesen rendbe jött. Később a helyi családsegítő intézte el, hogy eljusson a Válaszút Drogkonzultációs Irodába és a ráckeresztúri rehabra, ahol sikerült megszabadulnia függőségétől. „Börtönkörülményekre számítottam – korábban ültem is –, de itt mindenki szívélyesen fogadott és megölelt. Az egy kicsit meglepett, hogy több mint tíz évvel vagyok idősebb mindenkinél, aztán megszoktam ezt is.”

A terápia része volt, hogy Gábor egy idő után egyedül menjen kimenőre, kapott is hideget-meleget azért, mert első útja egy kocsmába vezetett. „Ha valaki a terápia során iszik, lőttek az egésznek. Én viszont próbára tettem magam: bementem a kocsmába, és teljes természetességgel egy kávét kértem. Először nem értették ezt a rehabon dolgozók, ma viszont a mentorom büszke rám, hogy nem ittam alkoholt. Három éve vagyok tiszta, több alkalommal végeztem mentorálást Ráckeresztúron. Becsületesen dolgozok és semmi sem késztet arra, hogy igyak.”

Gábor a terápia végén találkozott a korábban felépült Bajcsi Norberttel, aki elmondta neki, hogy örömmel számítana szaktudására a csak gyógyultakból álló építőbrigádjában. „Azt mondják, jolly joker vagyok, hiszen sok mindenhez értek. Ha valaki elakad, akkor szívesen segítek. Nagyon szeretek dolgozni, három napnál tovább nem bírom munka nélkül. Korábban az élő fába is belekötöttem, itt viszont nincs veszekedés, nincs konfliktus. Azt hiszem, ez a legfontosabb.”

Senki sem ugrik ki ebéd közben egy felesre
Attila márciusban zárta az egyéves terápiát, jelenleg utógondozáson vesz részt Ráckeresztúron, mellette végzi jelenlegi munkáját a csapatban, eredeti szakmája szerint asztalos. „A kábítószert is kipróbáltam, de az alkohol az, ami mindig jelen volt az életemben. A gyerekkori szerelmemmel tizenhárom évig voltunk együtt, huszonöt évesen fiam született ebből a kapcsolatból, de négy év múlva szakítottunk. Ott kezdődött a mélyrepülésem, gyakorlatilag mindent elveszítettem. Négy deci vodka és egy sör volt az esti adagom, ez kellett ahhoz, hogy másnap bemenjek dolgozni, hétvégén pedig mértéktelenül folyt az ivászat. Sokáig a bátyám cégénél dolgoztam, aki százszor kirúgott emiatt, de százszor vissza is vett.”

Családi nyomásra került be Ráckeresztúrra, ahol először négy és fél hónapot töltött, és csaknem egy évre visszakerült ugyanabba a mókuskerékbe, amiben előtte volt. „2023 márciusában úgy léptem be a rehab ajtaján, hogy feltettem a kezem: bármit mondanak, megteszem. Amikor végigcsináltam a terápiát, megtudtam, hogy Norbi felépülőket vár a csapatába, én pedig örömmel jöttem. Könnyebb ilyen közegben dolgozni, mivel senki sem ugrik ki ebéd közben egy felesre, hanem beszélgethetünk a felépülésről, a terveinkről is.” Attila a mai napig részt vesz a rehabos bibliaórákon és istentiszteleteken. „Érdeklődve figyelek, hallgatok, sokkal többet tudok már, mint eleinte. Máshogy vagyok jelen ezeken az alkalmakon, mint korábban” – mondja.

Noha lett volna rá lehetősége, Attila nem ment vissza a bátyjához dolgozni, s bár fájó szívvel, de arról is letett, hogy egyesíteni tudja családját. „Vannak dolgok, amiket el kell engednem, hogy elkerüljem a visszaesést. Nem szabad nyitott kapukat hagynom a múltamból. Be kell őket zárni ahhoz, hogy új életet kezdhessek.” A férfinak korábban elvették a jogosítványát ittas vezetés miatt, most összegyűjtött annyi pénzt, hogy kiválthassa. „Ha ez megvan, akkor szeretnék egy kocsit venni, esetleg kiváltani a vállalkozóit, közben pedig folyamatosan fejlesztem magam” – osztja meg terveit.

Családi tragédiáktól az öngyilkossági gondolatokig
A tizenöt éve villanyszerelőként dolgozó Tibornak is régi ismerősei voltak a szeszes italok és a kábítószerek, de igazán a családi tragédiák következtében roppant meg és menekült a függőségbe. „2018-ban elveszítettem édesapámat. Két évvel később a húgom és édesanyám javaslatára elkezdtem a rehabilitációt, de öt hónap után hazajöttem, mert anyukám rossz állapotba került. Megegyeztünk, hogy amikor befekszik a kórházba, én visszamegyek a terápiára. Így történt, két hónap után viszont szólt az intézményvezető, hogy édesanyám kómába esett.”

Amikor édesanyja meghalt, a férfi megzuhant, az alkohol mellett a herbál is belépett az életébe. „Amikor öngyilkossági gondolataim voltak és a vonat elé akartam vetni magam, eldöntöttem, hogy visszajövök a terápiára és végigcsinálom. Két hétbe telt, amíg el tudtam intézni a papírokat, ez idő alatt szinte csak Bibliát olvastam és a Mária Rádiót hallgattam.” Tibor 2021 novemberében kezdte el a terápiát, két és fél éve tiszta. A rehabon sokat jelentett neki a közösség, hiszen magánytól is szenvedett. „Amióta Isten útján vagyok, sokkal jobb az életem. Gyülekezetbe járok és örülök, hogy ilyen csapatban dolgozhatok. A munka is más, ha józan kollégákkal vagyok körülvéve.”

Terveiről elmondta, hogy idén végre megszerzi a villanyszerelői képesítést, utána pedig vállalkozó lesz, esetleg külföldre megy dolgozni. Szeretne letelepedni – leginkább Ráckeresztúron vagy Martonvásáron – és megállapodni. Egy korábbi kapcsolatából van egy tizenöt éves fia, most pedig az igazit keresi. „Isten majd odasodorja hozzám. Amikor mindenkit elveszítettem, csak Ő maradt nekem.”

A józan brigád szíve és lelke
A csapatot építésvezetőként összefogó Bajcsi Norbert hat éve végezte el a ráckeresztúri terápiát. Évtizedek mentek el az életéből alkohol- és drogfüggősége miatt, a legmélyebben akkor érezte magát, amikor a pszichiátria zárt osztályán sem látták már szívesen. Felépülése óta rendszeresen tart prevenciós előadásokat iskolákban és gyülekezetekben, drogkarrierjéről és gyógyulásáról könyvet írt, mely tavaly jelent meg Szenvedéllyel – Utam a drogoktól a velünk élő Istenig címmel. Korábban a börtönt is megjárta, itt tanulta ki a kőműves szakmát.

„Amikor kijöttem a rehabról, csak ehhez értettem. Valljuk be, az építőipar nem éppen a józan- és keresztyénbarátságáról híres” – mondja Norbert. „Nagy áldás, hogy egy olyan testvérpárnál kezdhettem dolgozni, akik korábban Zsibriken gyógyultak. Ott becsületesnek és megbízhatónak ismertek meg, és már akkor azon gondolkoztam, milyen jó lenne, ha ezt mások is megtapasztalhatnák. Igyekeztem keresztyén vállalkozókat keresni és így találtam rá a jelenlegi főnökünkre, aki támogatta, hogy a rehabról kikerült fiúkkal dolgozzunk együtt.”

Norbert elmeséli, hogy egy-egy munkanapot olykor áhítattal kezdenek, munka közben pedig gyakran dicsőítő zene szól. „Nem csak kollégák és felépülőtársak, hanem testvérek is vagyunk Jézusban. Vannak olyan srácok, akik még útkeresésben vannak, de azt gondolom, nekik is utat tudunk mutatni. Azt, hogy így is lehet az építőiparban dolgozni.” Hozzáteszi: volt olyan megbízójuk is, aki azért választotta őt, mert hívő, de dolgoztak már a Református Szeretetszolgálatnál és az egyház Zsinati Hivatalában is.

„A srácok szempontjából jó lenne, ha ilyen helyekről kaphatnánk egyre több megbízást. Amikor valaki elkezdi a munkát a csapatunkban, azt mondom neki, hogy legalább fél évre tervezzen velünk. Ennyi időre van szükség ahhoz, hogy egy felépülő megszokja a munkát és a kinti életet. Ha továbbmegy, akkor tegyen úgy – a mi szolgálatunk ebben megvolt.” Norbert úgy véli, ahogyan a rehabon négy fázisból áll a terápia, úgy az általuk végzett munkát fel lehet fogni egy ötödik, amolyan kiléptető fázisnak, amelynek egyébként a skandináv országokban kiterjedt rendszere van.

„Itt jól jár a tulaj, a srácok és a vállalkozó is, mert mindenki tudja, hogy ránk hagyhatják a házat, dolgozunk és nem csinálunk hülyeséget. Ha belegondolok, hol jártunk néhány évvel ezelőtt: a legtöbben igazi rosszfiúk voltak, ittak, drogoztak, megjárták a börtönt, ma pedig a tulajdonosok bátran hagyják ránk az ingatlanokat.” És hogy mit tart Norbert a közös munka legnagyobb eredményének? „Jó látni, hogy az emberek hisznek bennünk és hisznek a változásban. Sokféleképpen meg lehet változni és józannak maradni, de ez a fajta lelki változás csak Istennel lehetséges.”

Képek: Füle Tamás