„Minden imádságot ennek a fohásznak kell megelőzni: Hadd szóljon hozzád az, aki valójában vagyok, s hadd szóljunk ahhoz, aki valójában vagy.”
C. S. Lewis

Van az a sokszor hallott közhely, hogy a zuhanó repülőn nincs ateista. Arról szól ez a mondat, hogy amikor nagy bajba kerül az ember, amikor bezáródnak a jól megszokott utak, amikor már nincs megoldásunk egy helyzetre, akkor megered az imádságunk is. Van ebben igazság, az ember tényleg hajlamos arra, hogy csak katasztrófák idején forduljon az Istenhez, sokak számára ilyenkor „jobb egy isten is, mint a semmi“ (Lovasi András). Mégis, úgy gondolom, jobban kellene vigyázni ezzel a mondattal, túl sokszor mondjuk ki rossz hangsúllyal, szeretetlenül, gőggel vagy gúnnyal.

Miért hoztam ide a repülős példát? Mert nem csak a hit nélkül élők segélykérő imádságát mérjük hamisan, hasonló hangvétel megjelenik az igehirdetéseinkben, a tanításainkban is. Túl sokszor hallottam már, túl sokszor mondatam már én is szemrehányásszerűen azt, hogy nem csak akkor kell imádkozni, ha baj van, hanem akkor is, amikor minden rendben van, vagy ha teljesen átlagosan mennek a dolgaink. És még ha ez igaz is, túl sokszor mondjuk ki ezt is rossz hangsúllyal, szeretetlenül, ítélkezve, mechanikusan.

A baj az, hogy egyszer csak  születik bennünk egy furcsa mellékhatás. Észrevettem már –  nem csak máson, hanem saját magamon is – , hogy átlendülünk a másik oldalra, és ha baj van, szinte szemlesütve, szégyenkezve kérünk segítséget Istentől. Mintha szégyellni kellene, mintha valami rosszat csinálnánk ilyenkor. Pedig ez egyáltalán nincs így, a Bibliában található iránymutatás szerint semmiképpen.

Már hónapok óta a Zsoltárok könyvével foglalkozunk a gyülekezetben vasárnaponként, épp ezért elég sokat kellett dolgoznom vele, aminek örülök is, közel áll hozzám a Szentírásnak ez a része. Készülés közben könyvek kerülnek elém, elemzek, jegyzetelek, hétről hétre újabb és újabb zsoltárra próbálok ráhangolódni, próbálom közel engedni magamhoz. Egyértelmű számomra a biztatás: ember, ha bajban vagy, kiálts, ha körülvesz az ellenség, kérj szabadítást, ha összeomlik minden, ha nem tudod kézbentartani a dolgokat, őszintén tárd fel Urad előtt! Dávid, Kórah és a többiek soraiban nincs lelkiismeretfurdalás, ahogy nincs semmi rosszallás ebben a jól ismert részben sem: „Hívj segítségül engem a nyomorúság  idején! Én megszabadítalak, és te dicsőítesz engem.“ (Zsoltárok 50,15) De Jakab sem véletlenül írja: „Szenved-e valaki közöttetek? Imádkozzék!“ (Jakab 5,13) Szóval, csak nyugodtan, hajrá, ha baj van, szaladjunk az Úrhoz, ő maga bátorít!

Volt idő, amikor ezt nagyon nehezen tudtam elhinni, hogy helye van a belső szobában a panasznak, a gyengeségnek, a kudarcnak. Ez az imádság egyik logikus alaphelyzete kellene hogy legyen, mégis rá kellett ébrednem, hogy nem tudom megélni magától értetődően. Mintha valami furcsa jólneveltség, valami vallásos reflex kapcsolt volna be Isten előtt, hogy azért mégiscsak tartanom kell magamat, nem lehetek kishitű. Mintha berendelt volna magához az Úr, én pedig az ajtaja előtt leporlom a ruhám, letörlöm a könnyeimet, majd magamra erőltetek egy félmosolyt. Nincs mese, ez is képmutatás, hazugság.

Ez bizony nagyon rosszul hangzik. És mégis megtörténik.

Pedig mikor valljam be saját csődömet Istennek, ha nem akkor, amikor kettesben vagyok vele? Amikor őszinteséget kér és vár az, aki amúgy is kíséri az életemet, aki amúgy is teljesen tisztában van mindazzal, ami velem történt. Nem volt egyszerű, de meg kellett tanulnom, hogy szabad lehetek Isten előtt a kudarcra, a bukásra, felesleges erőt vennem magamon akkor, amikor már nincs erőm, előtte, aki jobban ismer engem, mint én saját magamat.

Másként fogalmazva: ha össze kell törnöm, hát ne máshol szóródjanak szét a szilánkjaim, hanem ott, a belső szobában, Isten előtt. Nincs ezzel semmi baj, tényleg. Főleg úgy, hogy Istennek feltett szándéka nemcsak összeszedni a szilánkokat, de jobban összerakni azt, mint ahogy eddig voltak. Ő már csak ilyen, kézbe vesz, formál és jobbá tesz, már ha hagyom, ha engedem, és nem zárom bele magamat valami téves és hazug keménységbe.

Az Istennel kettesben töltött idő, a valódi csendesség a bizalomról és az őszinteségről is szól. Ha ez a két dolog hiányzik, amit teszünk, idő- és energiapazarlás. Az őszinteség az engem szerető Isten előtt és a bizalom a megtartó Úrban azt is jelenti, hogy nem csak az ateistáknak lehet imádkozni, ha nem tudják levegőben tartani a repülőjüket, hanem a hívőknek is. Nekem pedig, Isten előtt, megvan a szabadságom és a lehetőségem rosszul lenni. Igen, akkor is, ha a körülöttem lévők nem akarják ezt látni, sőt, még akkor is, ha én nem akarom elfogadni a saját állapotomat.

Ha képes vagyok bevallani a kudarcaimat és csődjeimet Isten előtt, ha képes vagyok segítséget kérni tőle, akkor azt jelenti, hogy az őszinteségem és a bizalmam gyógyul, amit ne becsüljünk le. Az Istentől elszakadt világban élve ez a kettő bizony elég beteg tud lenni. De ez csak az áttételes eredmény, a legjobb, hogy Isten tényleg segít. Nem él vissza az őszinteségemmel, nem töri össze a bizalmamat, ő nem.

A belső szoba imádsága nem olyan, mint egy rossz, filmbéli gyónásjelenet, nem is merev audencia egy szeszélyes vezérigazgató irodájában. Állandó lehetőség, hogy megosszam Istennel azt, amiben vagyok, ami velem történik, amit elrontok, amit elvesztettem. De ne álljunk meg itt, az életünkről rajzolt görbén nemcsak völgyek vannak, de hegyek is.

Mindez kísértetiesen hasonlít arra, ahogy mélységeinket kezeljük. Igen, szabad és igen, őszintén és bizalommal. Esküvő előtt szoktam mondani a készülődő párnak, hogy gondoljanak úgy a templomi szertartásra, hogy ott Isten velük együtt örül annak, ami kettejük között történik. Isten tud és akar velem örülni, kéri, hogy osszam meg vele a boldogságunkat is. Ami szomorú, hogy ezt is meg kell tanulnom, erre is fel kell szabadítanom magam.

Az imádságban elfér a zuhanás, a magasság is, valójában az, ami éppen velünk és bennünk van. A lényeg, hogy amikor zuhanok, akkor azt vigyem oda, amikor emelkedem, akkor ne hátráljak vissza az ima kedvéért. Isten engem vár oda. Szóval félre a képmutatást, a félelmeket, a görcsöket! A belső szoba tematikája legyen az, ami éppen van, bennem és velem, hisz Isten azzal akar foglalkozni, amiben éppen vagyok.

Azonban van itt még valami. A repülők nem csak zuhannak vagy leszállnak és nem csak emelkednek, a repülés közben is sok minden történik. Kétségtelenül izgalmasabb és félelmetesebb elrugaszkodni a földtől vagy megérkezni oda, de a dolog nagy része maga a rendeltetésszerű, egyszerű repülés. Ami, ha sokat csináljuk, már-már unalmas, szürke. Mint általában a napjaink, a maguk rutinjaival, feladataival, ismétlődő helyzeteivel.

Szóval, mi van a hétköznapokkal? Hiszen, nem tálalhatok fel mindennap egy-egy kudarcot, tragédiát vagy örömöt, sikert, ha egyszer nem történik meg. Hittanosokkal szoktam néha osztályozni a napjukat, hetüket vagy kérem, hogy emeljenek ki valamit. És igen, szórják a hármasokat, főleg a felsősöknél elég sokszor elhangzik, hogy igazából semmi különös nem történt. Így megy ez, életünk nagy része átlagos, kitölti a napi rutin, vannak kifejezetten unalmas időszakok is.

Vagy ha olyan napom volt, mint másik százötven az évben? Görcsöljek ki valamit az Úrnak?

Megvallom, nekem ez is tanulási folyamat volt, és talán még nehezebb, mint magasságokat és mélységeket tárni Isten elé. A válság a végén térdre kényszerít, a nagy öröm, ha akarom, ha nem, kicsattan belőlem, de egy semmilyen hét üres napja? Igen, az is a belső szoba része. Mert az is én vagyok. Mert Isten az unalmamra is kíváncsi, meg a napi rutint is meg akarja beszélni velem.

Két kísértés mindenképp adódik. Az egyik, hogy valamit produkálni kell, a másik pedig a csendesség elmaradása. Mindkettő rossz megoldás. Lehet, hogy egyszerűen csendben kell lennem Isten előtt. Lehet, hogy ő akar ilyenkor beszélni, hogy következő mélységekre és magasságokra készítsen fel. Vagy arra, hogy az átlag is az életem része.

Az biztos, hogy Istennek nem vagyok átlagos se így, se úgy. Ezért is hív minden helyzetben maga mellé, újra és újra.