Hányféle arca van Istennek?
Melyiket látjuk? Melyiket mutatja meg?
Melyik az, amelyen keresztül látni, érteni véljük Őt?
Melyik a kedves nekünk?
Miben, hogyan tapasztaljuk az Ő valóságát, létezését, mellettünk állását?
Milyennek éljük meg?

Valószínűleg sokfajta válasz születne a feltett kérdésekre.
Isten sokféleségéről, a nagy és kis dolgokban való jelenlétéről próbált bizonyságot tenni ez az egész tábor. Arról, amikor érthető módon szól, és cselekszik, amikor azt a csodát éljük meg, hogy meghallgatta az imádságunkat. Arról, amikor máshogy szól, és arról, amikor hallgat.

Az a fiatal lány, aki a Refisz sátorban megrendezésre kerülő élő bizonyságtétel című délutáni együttlétén a betegségéről és a csodával határos meggyógyulásáról beszélt, az első csoportba tartozik.
Visky András Júlia című monodrámája a hallgató Isten valóságába helyezett bele kőkeményen bennünket.

Beszél. Jókor, eleget.
Cselekszik. Egyértelműen.
És hallgat. Nem heteken, hónapokon át. Akár évekig is.

A bizonyságot tevő lánytól valaki megkérdezte a sátorban: „nem haragudtál az Istenre, hogy ilyen súlyos betegséget adott neked?"
„Nem. Az Istenre nem haragudtam"- hangzott a válasz. „Haragudtam magamra, a tehetetlenségemre, a helyzetemre, de rá nem."

Nem haragudott. Hitte, hogy nem maradhat beteg ilyen fiatalon. És meggyógyult.
De mi van azokkal, akik nem gyógyulnak meg? Betegen születnek, fiatalon betegednek meg. S nincs gyógyulás.

Mi lett volna vele? Mi van akkor, amikor nem érkezik az imádságra válasz, s kéréseink nem hallgattatnak meg?
Haragudhatunk? Perlekedhetünk? A harcnak van értelme, vagy a megadásnak? Esetleg az elfordulásnak? Mitől függ a válasz? Mikor érkezik? Mi lesz az? S mi mit tehetünk/ tegyünk addig?

Júliának osztályrészül jutott a bátorság. Nem biztos, hogy akarta: muszáj volt erősnek lennie. Muszáj volt elhordozni nem csak az egyéni tragédiát, az ebből fakadó reménytelenséget, hanem még az Isten hallgatását is.

Igen, az Isten hallgatott. Nem lehetett tudni, mikor nyílik meg a tábor kapuja, mikor lesz újra szabad az anya és hét gyereke. Nem lehetett tudni, vajon élve kibírják-e addig? Öt éven keresztül nem lehetett tudni semmit a börtönben levő szeretett férjről. Nem lehetett tudni, hogy él, vagy hal. Öt év nagy idő. Főként mikor a remélt válasz helyett őrjítő csend van.
Júlia nem maradt tétlen. Könyörgött, kérdezett, perlekedett. Talán néha hallgatott is. Majd újra próbálkozott. Isten határhelyzetbe juttatta. Válaszként határhelyzetbe kényszerítette ő is az Istent. Meg akart halni. Remélve, hogy önkéntes halála által kiváltja szerettei esetleges halálát.
De nem hallhatott meg. A hallgató Isten beavatkozott. Cselekedett. Mindannyian megmenekültek. A család később újra egyesülhetett.

Miért van néha egyértelműség? 
Miért van máskor hallgatás, határhelyzet?
Azt hiszem, nem tőlünk függ. Isten különböző arcai ezek.
Egyikünknek ezt, másikunknak azt mutatja.