Csöppség volt ő, aki állandóan hancúrozott, s csak a játékkal törődött. Mindig mindenkit megnevettetett. Ám most nem volt senki körülötte, hiszen ebben a pillanatban csupán egy kivert kutya volt.
Tegnap még Zizinek hívták, s három kölyöktesójával élt egy embercsalád otthonában. Legtöbbet az apró emberrel játszott, aki annyi éves lehetett, ahány hónapos ő volt: úgy talán öt.
Amikor a kisember hazajött délutánonként, akkor elkezdődött a hancúr, melyben még három ikertestvére is részt vett. A kisember s a négy szőrgolyó guruló, visító, fújtató egységbe-gabalyodása tette otthonossá az amúgy hangos kiabálásokkal, büdös szagokkal, kíméletlen rugdosásokkal megfertőzött hajlékot.
Amikor a nagyember, a szakállas esténként megérkezett, akkor öt játékos küzdött a négy sarokért, ahol meglapulva igyekeztek minél kevesebb ütleggel megúszni a villanyoltásig vánszorogva múló irdatlan hosszú időt. A mai estét azonban nem úszták meg.
Egy óriási csetepaté után a négy kutyakölyök egy óriási zsákba került, melyet két büdös kéz összecsomózott, majd kíméletlenül kihajított a téli hidegbe, a fagyos kertbe. A négy pinduri szőrcsomó kocsonyaként remegett a fullasztó zsákban. A Nagyember haragos kiáltását hallották egyre közelebbről. A zsák hirtelen a levegőbe emelkedett, majd a Büdös hátán landolt. Az csak vitte, cipelte őket egyre messzebb a meleg otthontól, s apró emberbarátjuktól, aki egyben anyjuk helyett anyjuk volt, aki etette őket, aki védte őket, aki játszott velük nap mint nap. Egyszer csak megállt a Nagyember. Kioldotta a zsák száját, durván belecsapott, majd Zizi egyik tesójának elkapta a grabancát, s kihajította őt a zsákból. Majd összefogta a Büdös a zsák száját, s továbbment. Nemsokára a másik tesó volt soron. Még össze sem dughatták orrocskájukat búcsúzóul, mert a következő pillanatban már messze nyüszített tőlük a zsákból kivetett Pöttyöske. Hallották nyöszörgő nyüszítését s féltek. Ebben a pillanatban otthonuk ez a zsák volt, melynek cipelője még tudta a hazavezető utat. Pár perc múlva azonban Zizi is legutolsóként elhagyta a zsákot. Nem repülve, hanem kimászva abból. A Büdös ordítva távozott a nagy hideg kövek közül. A lyukas zsák viszont ott maradt Zizinek éjszakai hajlékul. Szűkölve feküdt rá az elhagyott kutyakölyök a zsákra. Ha ember lett volna, akkor megborzad a helytől ahová kidobták őt. Ez a város egyik temetője volt. Sötétség borult a kövekre s a remegő Zizire, és lassan megdermesztette őt a halál hírnökeként fütyülő északi szél. Visszamászott hát a zsákba, mely egyetlenként még befogadta őt, s átmenetileg némi melegséget, védettséget biztosított számára.

Valaki tanúja volt az este minden pillanatának: a hancúrnak, a nevetésnek, a haragnak, a sarokba menekülésnek, az üvöltésnek, a rúgásoknak, a bűznek, a félelemnek, a zsákba tevésnek, a hiábavaló könyörgésnek, az elhajításoknak, a hidegben nyüszítésnek, a zsákba bújásnak.

Ez a Tanú a következőről tanúskodik most: hat gyermeket láttam, hat számkivetett gyermeket. Egy kívülről nem tűnik annak. Szakálla, termete megfelelő álca ahhoz, hogy láthatatlanná váljon a belül oly nagyon szenvedő gyermek. Ő az apja annak az apróságnak, aki anyukáját játssza a négy pettyes szőrcsomónak. A négy szőrcsomó pedig remegve gazdára vár a hidegben. Őket most gyűjtőnéven kivert kutyáknak nevezem. Az ő sorsuk azonban szinte egyszerre megoldódik: pár percen belül már van gazdája a négy kutyakölyöknek. Egyiket a magányos Balázs bácsi fogadja be, akinek az ajtaja előtt nyüszített. A másikat Olga néni, akinek már eddig is hat kutyája volt. A harmadik egyszerűen beszalad Kovácsék házába, amikor legnagyobb lányuk kimegy a lakásból, s bebújik a szekrény alá. Addig ki sem jön onnan, amíg valami finomsággal ki nem csalogatják őt, a család új kedvencét. Zizit pedig az a Kende néni fogadta magához örömmel, aki eddig minden este egyetlen elvesztett fia emlékére gyújtott mécsest a temetőben. Az Apróembert pedig napokon belül nevelőszülők fogadják magukhoz. Olyanok, akiknek nem lehet gyermeke. Már nem érzik magukat olyan elveszettnek, ha végre csöppség van a házban. A felnőttnek álcázott gyermek azonban most igazából kivert kutya. Ül a házába kiverve, egyedül, s a négy fal hangtalanul üvölti neki régről ismert nevét: Büdös Kutya! Elméje szünet nélkül visszhangozza e szavakat: „nyomorult vagy, magányos, elhagyatott".

A Tanú némán, mintegy magának teszi fel a kérdést: „hogyan vezessem vissza a „felnőttet" a befogadott, elfogadott gyermekség élményéhez?"

Majd rögtön válaszol is Neked, Aki e sorokat éppen most olvasod: „Te kezded el, saját magaddal. Felfedezed saját örömteli gyermeki arcodat. Befogadod magad, hisz már úgyis Befogadott a neved. Többé nem dőlsz be annak, amit Rólad mondanak. Többé nem hiszel önmagadat kárhoztató gondolataidnak. Kész leszel elismerni, hogy felnőttséged jelenleg csupán látszat. Gyermek vagy, s abbahagyod ennek elutasítását. Nem a felnövekedésedre koncentrálsz, hanem a befogadott gyermekségedre, ami réges-régen világszerte hiánycikk. Befogadott gyermekség nélkül csak látszatfelnőtt lehetnél, aki soha nem nő fel igazán, és gyermek sem tud lenni igazán. Belülről befogadott-elfogadott gyermekként viszont igazi felnőtté válsz: valódi felnőtté, aki megmarad gyermeknek. Akkor már nem vádolod, nem sajnálod, s nem akarod megmenteni a Büdös Kutyát s a társait. Ők fognak megtalálni Téged, hiszen „a teremtett világ sóvárogva várja az Isten fiainak (gyermekeinek) megjelenését"(Róm.8,19).
Tehát a válaszom Neked szól: Te vagy A GYERMEK.
Sohasem voltál más, sohasem leszel más.
Az ÉN gyermekem vagy. Lelkemből való Lélek.

Ebből élsz mindörökké".

Ezek a Tanú szavai, a Lélekéi, melyek Neked szólnak mindörökké.