Kedves Olvasó!
Nagyon örülök a témának. A gyerekek nem szólóban élnek a parókián.
Ezért ha róluk beszélünk, érdemes a szülőkről és a hívekről is beszélni. Mert jó esetben előbb volt a parókia és a szülők aztán a gyerekek. A gyülekezet nem kapja készen a lelkészcsaládot, ahogy a lelkész sem a gyülekezetet. Kölcsönösen hatnak egymásra. Ha a szülők és a hívek kirakat keresztyénséget élnek, akkor hamar kilóg a ló lába. Akkor tényleg nagy lesz a ramazuri. Az sem mindegy, hogy az előző papcsalád hogyan élt. Biztosítom, nem minden papgyerek van „idétlen” szerkóban karácsonykor. Én is láttam papgyereket rocker vagy sátánista öltözékben. Akkor már inkább az az „idétlen”.
Ami pedig az igazi karácsonyt illeti, hát rántott ponttyal, bejglivel talán nem is, de ugye már tanulta, hogy Jézus nem is karácsonykor született, így ünnepelni minden nap lehet a megszületett, feltámadt, élő Krisztust, gyerekekkel, hívekkel, teológusokkal. Én is voltam teológus, legátus is és sok mindent láttam, ítélkezéssel vagy anélkül. Bizony azóta immár harminc éve sok enyhén szólva viselkedés zavaros legátust láttam vendégül családi asztalunknál lelkészfeleségként, úgy , hogy alapból voltunk hatan az asztal körül. A múltat sem ártana megismerni, a férjem testvéreit papgyerek voltuk miatt eltanácsolták a továbbtanulástól, rejtőzködni kellett annak, aki teológián akart tanulni, nagyobb gyermekeim bőven iskolások voltak már, amikor még mindig gúny tárgya volt a szüleik maradisága a biológiatanár előtt. Bonyolultabb a kép, mint hinnénk. Sok szenvedést és megaláztatást is takar a bársonyszoknya, még ha annyira irritáló is. Én a jeremiási igével léptem erre az útra: Rászedtél Uram s én hagytam, hogy rászedj. Egyébként elismerem, rengeteg szégyellnivaló van rajtunk papcsaládokon.

Tisztelettel: Ráczné Édes Jolán