„A hét első napján, korán reggel, amikor még sötét volt, a magdalai Mária odament a sírhoz, és látta, hogy a kő el van véve a sírbolt elől. Elfutott tehát, elment Simon Péterhez és a másik tanítványhoz, akit Jézus szeretett, és így szólt hozzájuk: "Elvitték az Urat a sírból, és nem tudjuk, hova tették!" Elindult tehát Péter és a másik tanítvány, és elmentek a sírhoz. Együtt futott a kettő, de a másik tanítvány előrefutott, gyorsabban, mint Péter, és elsőnek ért a sírhoz. Előrehajolt, és látta, hogy ott fekszenek a lepedők, de mégsem ment be. Nyomában megérkezett Simon Péter is, bement a sírba, és látta, hogy a leplek ott fekszenek, és hogy az a kendő, amely a fején volt, nem a lepleknél fekszik, hanem külön összegöngyölítve, egy másik helyen. Akkor bement a másik tanítvány is, aki elsőnek ért a sírhoz, és látott, és hitt. Még nem értették ugyanis az Írást, hogy fel kell támadnia a halottak közül. A tanítványok ezután hazamentek.”
Jn 20, 1-10

A lélektan egyik kulcskifejezése a kivetítés (projectio). Ez azt jelenti, hogy amikor megnézünk vagy értékelünk valamit, nem vagyunk mindig tárgyilagosak. A látott személyre vagy eseményre tudatlanul rávetítjük belső világunk tartalmát. Így történhet meg, hogy ugyanaz a kép vagy esemény egyesek számára reménységet, míg mások számára a teljes összeomlást jelenti.

A húsvét reggeli kép az üres barlangsír volt. Előtte az elhengerített kő. A sírban néhány lepel, s egy fejkendő külön összehajtva. Ezt a képet Jézus három tanítványa nézi meg, s mindegyik mást és mást lát. Mária a legrosszabbra gondol, szerinte a Mestert ellopták. Kétségbeesve elrohan és elmondja „negatív evangélizációját”, tehát elmondja a rettenetes hírt a két oszlopapostolnak, majd sír.
Péter bemegy a sírba, majd tanácstalanul távozik, nem ért az egészből semmit.
Végül János lép be a barlangba, de ő lát és hisz.

Kérdésünk: Vajon miért volt ennyire különböző benyomása a három személynek ugyanarról az objektív eseményről? Mi lehet az oka annak, hogy János hitt, míg a másik kettő nem?

János máshogy látott.
A görög szöveg adja meg a kulcsot ezzel kapcsolatban. Mária csak egy külső látással, siető, felületes pillantással közeledett a titokhoz (blepó). Péter látása szemlélődő, merengő, elmélázó látást jelent (theóreó). János rendelkezett szellemi-lelki látással. A nála szereplõ horaó ige gyakran Isten vagy Jézus látását, vagy mélyebb felismerést jelent (Mt 24,30; Lk 1,22; Lk 9,31; Jn 1, 51; Csel 7,26; 1Kor 9,1)

János máshogy gondolkodott.
János másként rakta össze az esemény részleteit. Számára a kép nem sírrablást jelentett, hanem a rend nyomai hitre segítik. Értelmével is felfogja, hogy itt Isten járt. Ma is így áll a helyzet. Minden csillagász ugyanazt a csillagos eget látja teleszkópjával, mégis az egyik csak ősrobbanást lát, a másik pedig a Teremtő cselekvését. Az egyik hisz, a másik pedig nem. Ez az a pont, ahol elkezdődhet bennük a megtérés. Jézus feltámadása után számos esetben megfeddte tanítványait, mert gondolkodásukban, ismereteik rendezésében restek voltak (Mt 16, 14; Lk 24, 25-38).

János szíve közelebb volt Jézushoz.
Ő volt az, akit Jézus szeretett (2.vers). János Jézus közelében élt. Az utolsó vacsorán is Jézus keblén pihent. Ő ismerte a Mestert legjobban, mert õ tapasztalt legtöbbet szeretetéből. A Jézussal való személyes és mély kapcsolat átsegítette a nagypéntek krízisén. Ez a kapcsolt bátorrá tette cselekvésében is: Még a főpap udvarába is bement, ott maradt a keresztnél mindvégig, s látta a láthatatlant húsvét reggelén. Nem véletlen, hogy ő lesz a mennyei látnok is, aki megírja a Jelenések könyvét. - Érdemes összehasonlítanunk János hitét Tamáséval (20, 26-29). Ő is hitre jutott végül. Mégis Jézus ezt mondja neki: „Boldogok, akik nem látnak és hisznek.”

Vajon miért a jánosi hit a boldog hit?
Mert János hite bizalomra épült, Tamásé pedig bizonyítékokra. Mindkettővel lehet üdvözülni, mégis miközben a bizalomra épülő hit egy személyben hisz, addig a bizonyítékokat kereső hit mindig új és új csodás eseményeket vár a saját elképzelései szerint. S mivel nem tanul meg jól látni és várni, könnyen megbotránkozik és elesik.

A húsvéti hit kegyelmi ajándék is.
A sziklasír megnyílását egy másik nagy csoda kell, hogy kövesse. Jézus megnyitja a tanítványok értelmét, hogy lássanak (Lk 24, 16,31,41).

Van-e bennem elég alázat a Jézus előtti meghajlásra húsvét reggelén? Kész vagyok-e szemgyógyító írt és új gondolkodást, új kegyelmet, új életet s a megígért Szentlelket kérni húsvét reggelén?

A lelki gravitációs törvény (bűn és félelem) miatt hajlamosak vagyunk arra, hogy mindig a legrosszabbra gondoljunk, mint Mária. Pedig lehet a látszólag nehéz helyzetet reménységgel is fogadni és győzni abban. Gondoljunk az ószövetségi tizenkét kémre. Mindnyájan ugyanazt a földet látták, de tízen megrémültek, s csak ketten hittek, Káleb és Józsué. Bennük más lélek volt!

Húsvét óta elhihetjük, hogy minden javunkra szolgál, mert szeretete bennünk él (Rm 8, 28). Húsvét óta máshogy láthatjuk szeretteink és a magunk halálát is. Hiszünk abban, hogy a látszat csal. Látszat szerint a halállal mindennek vége van, mégis Jézus példája és ígérete szerint új testben (pneumatikus) fel fogunk támadni az Úr eljövetelekor (RÉ 274, 3-5).