Néhány hónapja történt, hogy egy kedves ismerős hölgy az Elengedés Házában részt vett egy hétvégi találkozón, ahol, mint az egykori tanítványok, mi is együtt voltunk. Abban a csoportban sokan voltak értelmiségiek, s voltak, akik doktori fokozattal is rendelkeztek.
Mindannyian választottunk a hétvégére egy játékos nevet. Ez a hölgy a Happy nevet kapta, de mivel annyit beszélt arról, hogy ő milyen egyszerű ember az ott-lévőkhöz képest, s hogy ő tán sosem tudna egy egyetemi képzést elvégezni, ezért „ajándékba" doktorrá avatták. Hétvégi neve tehát így hangzott: Dr. Happy. Ténylegesen csupa mosoly volt az egész hétvégén, s tán a csoportunk minden értelmiségi embere - velem együtt - kedvet kapott a „happység" doktorátusának megszerzéséhez. Néhány hónap elteltével beszéltem ezzel a kedves barátommal. Azt mesélte el, hogy egy alkalommal odahaza, gondolataiba mélyedve üldögélt a kályha mellett, s mivel a gondolatok igen sokszor lehúzzák az embert a félelmek, a reménytelenség szintjére (gond - gondolat - gond - gondolat ...), ezért kívülről is láthatóan igen el volt „kettyenve". Négyesztendős kis unokája ekkor belépett a szobába, mint egykor Jézus húsvétkor a bezárkózott rettegő tanítványokhoz, s imígyen szólt a szemmel láthatóan letört nagymamához:
„Na mi van, Dr. Happy?"
Ez a mondat visszahozta a nagyit az életbe. Nem nagyinak szólította őt, hanem annak, amire a nagyinak akkor s ott szüksége volt, hogy ténylegesen nagyivá is lehessen: Dr. Happynek. Nem azt kérdezte a kicsi, hogy mi a baj, nem akart segíteni, hogy megoldja a másik problémáját, hanem egyszerűen néven nevezte a nagyit, aki korábban a világ egyik legszebb nevét kapta ajándékba. Igen, ő Dr. Happy. Abban a pillanatban mosolyra nyíltak a nagyi ajkai. Isten Lelke egy négy éves gyermeken keresztül szólította meg. Ez még kívülről történt, hiszen a krisztusi útnak azon a szakaszán járt, ahol még kívülről jött a megerősítés. Ám, ha ezen az úton tovább megy, akkor kikerülhetetlenül egyre inkább megnyílik a Lélek előtt, s megtörténhet a Lélek szerinti keresztség.
Sokan járunk ezen az úton, de közös a sorsunk a tanítványságban: a LÉLEK EGYSÉGE.

Közeleg Pünkösd ünnepe, mely talán a legkevésbé megfogható a hívő embereknek, mégis hatalmas jelentőséggel bír mindannyiunk számára. „Mindnyájan együtt voltak ugyanazon a helyen..." (Apostolok Cselekedetei 2,1) Ez a mondat vezeti be azt az ésszel felfoghatatlan történést, melynek tömeges megtapasztalására immár 2000 éve vár a keresztyén emberek sokasága. A Lélekkeresztség éppen ezért sokkal kevésbé beszédtéma a hívő emberek között, mint a vízzel történő keresztség. Pedig a krisztusi út járásához szervesen hozzátartozik a Lélek kiáradásának megtapasztalása.
Az első pünkösdkor olyan emberek voltak együtt, akik előtte már valósággal, egzisztenciálisan élték a Jézussal való életet. A szabadság, a felvállalás, az odaadás, a tudatosság jézusi iskolájába jártak, ahol az iskolapadot a mindennapi közös útjuk melletti kövek jelentették, s mely úton Mesterük által egyre jobban megismerhették azt, hogy miképpen lehetnek azokká, akik valójában lehetnek, amire el vannak hívva, arra, hogy mit jelent valóságban sónak, s világosságnak lenni. Hatalmas csodákat éltek meg, átmentek a mély benső csődökön, félelmeken, a kiszolgáltatottságon, s a reménytelenségen. Rettegtek Jézus halála előtt, s azután is. Meghaltak a reménynek. Bezárult előttük a jövő. Majd a feltámadás csodájával többet kaptak vissza, mint amit elvesztettek előtte. A mennybemenetel után immár együtt voltak. Micsoda különbség azonban a feltámadás előtti együttléthez képest! Akkor az ajtók a félelem miatt zárva voltak. Akkori együttlétük alapja a félelem volt. Igaz, ez a félelemben való benne maradást is jelentette. Nem menekültek el. Nem szóródtak szét. Mégsem történhetett meg korábban bennük a csoda. Ehhez kellett a szemmel látható, kézzel fogható Jézusnak a megjelenése, mielőtt beteljesedhetett korábbi mondata: „jobb néktek, ha én elmegyek..." (János ev. 16,7.). Amikor az ÉLET legyőzte a halált, a reménytelenséget, a kételkedést, a félelmet, akkor nyitva állt az út ahhoz, hogy ezen a folyamaton átment emberek immár befogadhassák a Lelket. Pünkösdkor is együtt voltak, de ez a közösség a bizonyosság, az egység közössége volt. A pünkösdi csoda ezért történhetett akkor.
Mai tanítványoknak is fontos meglátni, hogy a Lélek áradása, mely túljuttat énünkön, bezártságunkon, szembenállásainkon óhatatlanul megtörténik akkor, amikor azon a benső folyamaton átmegyünk, melyen az egykori első elhívottak átmentek.
Ehhez azonban szükséges, hogy tudatosan elköteleződjünk erre az útra, hogy egzisztenciálisan éljük azt. Ne féljünk, hiszen az ÚT kikerülhetetlenül átvisz bennünket is a Pünkösdön. Ehhez fedezd fel azt a nevet, melyre Utad jelenlegi szakaszán szükséged van: lehet tanulmányokat folytatni a felvállalásból, az odaadásból, örömből, elfogadásból, bátorságból, de paradox módon a tagadás, mint egykor Pétert is, Pünkösdhöz vihet közelebb. Dr. Happy története ebben bátoríthat Téged.