A huszadik század egyik irodalmi csemegéje, idősebbek kalauza, vagy komolytalan motívumlajstrom lenne csupán Krúdy Gyula Álmoskönyve? Vajon melyik igaz rá, és miért?

Mindannyian álmodunk. Még az is, aki azt mondja, nem emlékszik álmaira.
És mindannyian kíváncsiak is vagyunk, mi a jelentésük. Magyarázatot kaphatunk például egy pszichoanalitikus segítségével, aki bizonyosan Freud alapján fogja mindenféle frusztrációnkat leleplezni. De elődeink még nem ismerték Freudot, nem tudtak a tudatalattiról – álomfejtéseik úgy működtek, mint a népi megfigyelések: hosszú idők tapasztalata gyűlt össze, és hol bizonyítható, hogy alaptalannak tűnő magyarázatot adtak. Vannak álmaink, amelyeket nem kell hosszasan magyarázni: amikor futnánk valami elől, de a lábaink meg sem moccannak, vagy segítségért kiáltanánk, de nem jön ki hang a torkunkon… De mit jelent halásszal álmodni, pacsirtaszót hallani, pofont kapni?
A régi álmoskönyvek és őseink szerint ezek nemcsak az aznapi történések feldolgozásai, hanem komoly üzenetek. A honfoglalás korában ezeket az üzeneteket a sámánok közvetítették a népnek, a törzsnek, de Emese is kapott üzenetet születendő gyermekeiről, sőt, Attila a híres kardjáról szintén álmában kapott „értesítést”. Valószínűleg nemcsak a vezető szerepet betöltő emberek, hanem a nép is fejtegette álmait hideg téli estéken, a tűz körül – évszázadokon át, mígnem összegyűjtötték a magyarázatokat.
Mi mindenre támaszkodott Krúdy? 1756-ban jelent meg az Álmos Könyvetske, mely régi álmoskönyvek feljegyzéseit és idősek tapasztalatait fésülte egybe – és Krúdy sem tesz mást, mint hogy Freud és Ferenczi Sándor álommagyarázatait ötvözi a kevésbé tudományos, de évszázados tapasztalattal átitatott magyarázatokkal, melyeket Szűrszabó, „egy dunántúli öregember” útbaigazításából ismert, „egy nyugalmazott színész” jegyzeteiből, valamint apai nagyanyjától, Radics Máriától. A nagymamáról érdemes tudni, hogy ha pár évszázaddal korábban élt volna, álomfejtő és meglehetősen babonás tevékenységei miatt boszorkányság vádjával minden bizonnyal megégették volna, hiszen ismerte például a férfierő megkötésének praktikáját kakassarkantyú megfőzésével…

Mi lehetett Krúdy célja a művével? – tehetjük fel a kérdést, amelyre választ is kapunk, méghozzá magától a szerzőtől – ami azért szerencsés, mert számos irodalmi mű esetén erre sosem derül fény (a modern irodalomtudomány szerint persze az író alakja egyáltalán nem fontos, a szöveg, a textus vizsgálandó). Krúdy szórakozásképp írta ezt a művét: „inkább a saját mulattatásomra, inkább hosszú telek csendes eljátszadozására, esti órák halk elfuvolázására szerkesztettem ez álmoskönyvet”, mondja. Ez a tudatos része az alkotásnak – a tudatalattit az utókor tudja valamelyest rekonstruálni (már ha bárkinek is a tudatalattiját fel tudnánk térképezni…): elég csak Krúdy leghíresebb, legkedveltebb művére, a Szindbádra gondolnunk, és megértjük, hogy az író lelkületét, gondolkodását egyfajta álomszerűség jellemezte. A téma tehát szinte kikívánkozott belőle, és 1919-ben a politikai élettől a Margitszigetre (el)vonulva megformálhatta ezt a méltatlanul elfeledett művet.
De felmerül a kérdés: valóban méltatlanul? Irodalom szakos tanulmányaim során egyszer sem találkoztam az Álmoskönyvvel, nagymamámtól kaptam meg az ő példányát – már megviselt állapotban, sok helyen bejelölve… Rajta kívül még egy korabeli rokon hölgyről tudok, akinek az ágya mellett ott ez a könyv, másról nem. Vajon nem elég hasznos, nem elég mai ez a mű? Mai ember nemigen álmodik nyusztprémes mentével, zsolddal is csak ritkán, és a komiszkenyérről pedig kevesen tudják, mi lehetett az. Én magam sem döntöttem még el, mennyiben érdemes felébredés után egyből fellapozni az Álmoskönyvet, főleg, ha azt álmodtuk, kihullott egy fogunk, mert az testvér halálát jelzi… Halásszal álmodni egészséget jelent, pacsirtaszót hallani gazdagságot, pofont kapni jutalmat – persze Krúdy szerint. Jóval racionálisabb magyarázat lehet például a csomóra a kellemetlenség, nehézség; a harisnya magyarázata asszonyi hűtlenség, a lék a jégen pedig adósság.
Ki-ki döntse el maga, hogy mennyiben állnak helyt ezek a magyarázatok – az azonban elvitathatatlan érdeme a műnek, hogy a magyar nép lelkének, tudatának világát, a jellemző motívumokat vázolja fel benne. Nem kéne-e a magyarok iránt érdeklődőknek ezt a művet is kezükbe adni? Olyan dokumentum ez, amilyennel nem minden nép rendelkezik. Hálásak lehetünk Krúdynak a saját mulattatására szerzett munkájáért.