Barátaim, ma azt mondom nektek: ne dagonyázzunk a kétségbeesés pocsolyájában. És annak ellenére, hogy még szembe kell néznünk a jelen és a jövő nehézségeivel, nekem van egy álmom. Egy álmom, amely mélyen az amerikai álomban gyökerezik.
Van egy álmom: egy nap felkel majd ez a nemzet és saját hitvallásának tartalma szerint él: „Magától értetődőnek tartjuk azokat az igazságokat, hogy minden ember egyenlőként teremtetett."
Részlet Martin Luther King Jr. baptista lelkész, a feketékkel szembeni faji megkülönböztetés eltörlésének nagy harcosa beszédéből, amely 1963. augusztus 28-án, a Washingtoni Menetelés során hangzott el.

Little River Canyon, Alabama

Hogy szeretem az őszt Alabamában! Több árnyalata van, mint bárhol Európában. Van egy vörös és egy élénkpiros, amit otthon nem lehet megtalálni. Minden sokszínűsége, minden Petőfi-szavalós hangulata ellenére az ősz vörösebb és tágasabb Alabamában, mint Magyarországon. Itt lehet napokon keresztül csak menni az utakon anélkül, hogy bárhova is elérkezne azt ember. Itt van tér a felszabadult gondolkodásra.

Ha van kollektív emlékezet, szükségszerűen lennie kell kollektív álomnak is? Az igent magától értetődőnek vesszük, pedig érdemes  felfigyelni arra, hogy King a saját álmáról beszélt akkor, amikor egy egész nemzetet érintő mozgalmat vezetett. Nem azt mondta: nekünk, akik itt meneteltünk, van egy álmunk. Hanem hangsúlyosan: az én álmom. Veszélyes műfaj ez, lelkészként is, politikusként is, különösen, hogy érvként használja. De vajon mondhatott-e volna mást?
Az álmokkal az a baj, hogy megvalósításuk mindig változást, és ezzel együtt mindig áldozatvállalást kíván. Hogy ezt egyen-egyenként is milyen nehezen tesszük meg, tapasztaljuk magunkon, de ha egyszerre sok embernek és sok tényezőnek kell változnia, arra vajon van-e esély?
Abszurd dráma részesei vagyunk mi otthon: csak ülünk s várunk. Még csak nem is a jobb időkre, szebb jövőre. Hanem arra, hogy valami végre változzon. Lassan már mindegy, hogy mi és merre, de változás kell.

Van egy álmom: egy napon Georgia vörös dombjain a hajdani rabszolgák fiai és a hajdani rabszolgatartók fiai le tudnak ülni együtt a testvériség asztala mellé.

Red Top Mountain, Georgia

Nincs változás, nem is lehet, ha a legalapvetőbb ok-okozati kapcsolatokat felszámoltuk. A bűnre büntetés, a sikkasztásra börtön, a hazugságra bizalomvesztés kellene hogy legyen a válasz. Holtbiztos ok-okozati kapcsolat kellene hogy legyen az, hogy aki becsületes, jobban boldogul, mint aki félreeső utakon járkál. Úgy működünk mi otthon, mintha a logika tudománya azt mondta volna: megöregedett már Arisztotelész, dobjuk ki az olyan régi törvényeket, mint az azonosság elve, hogy A = A. De ebben legalább következetesen működünk, és ebből nincs változás. Éveken át eljár a hívő vasárnap, hátha egyszer Igét hirdet a nagytiszteletű, várja a változást. De hétről hétre alighanem akkor dől el a textus, míg az úrasztalától felér a szószékig Isten alázatos szolgája. Hogy, hogy nem, a Szentlélek következetesen és tüntetően távol marad. Nincs változás.

Van egy álmom: négy kicsi gyermekem egy napon olyan országban fog élni, ahol nem a bőrük színe, hanem a jellemük alapján ítélik meg őket.

Auburn, Alabama

De hát mi közünk nekünk, protestánsoknak Arisztotelészhez? Tán csak nem fogunk filozófiával, ezzel az istentelen tudománnyal foglalkozni? Bizony, mi már legalább egy reformátori alapelvet tökéletesen megvalósítottunk: a sola fidét. Vagyis egyedül a hit számít, a cselekedetek nem. Teljesen mindegy, hogy ki mennyire erkölcsösen él, hogy milyenek a képességei, jelleme. A hit számít, s ezért munkát adunk annak, aki nem akar dolgozni, de egyébként jó keresztyén, és előretoljuk azt, aki ugyan buta, de nagyon hisz. Nem kerülhet utcára sem az, aki lop, sem az, aki pusztít. Félreértett diakónia! És kontextusából kiragadott sola fide! Talán ha Luthert olvasnánk, eszünkbe sem jutna megtenni sok mindent, amit most bizony természetesnek veszünk. És ha - horribile dictu - még Arisztotelészt is kézbe vennénk, talán elkerülnénk azt az alapvető logikai hibát, hogy a munkánkra vonatkoztassuk azt, amit eleink az üdvösségről mondtak.

Van egy álmom: egy napon lenn Alabamában, ahol ma tombol a rasszizmus, ahol a kormányzó szájából csak olyan szavakat hallunk, mint „beavatkozás" és „hatályon kívül helyezés" - egy nap még ott, Alabamában is fekete kisfiúk és fekete kislányok testvérként, kézen fogva járhatnak a fehér kisfiúkkal és kislányokkal.

Lake Martin, Alabama

Az ember sokáig ezt mondja: van egy álmom. Azután szelídül a szóhasználat s azt mondja: terveim vannak. Amikor pedig rájön, hogy mindegy, hova lépne, a környezete átugorhatatlan akadályokat állít elé, berendezkedik a túlélésre. Az pedig veszélyes, ha olyan állapot állandósul, amelynek ideiglenesnek kellene lennie. Várakozni a változásra: csak ezt az időszakot kell túlélnem. De ez az időszak alighanem hosszabb, mint egy emberélet.
Mi marad? Dagonyázni abban a pocsolyában, amitől éppen hogy tiltotta saját embereit Martin Luther King: a kétségbeesés pocsolyájában. S ha ez még van, talán nincs minden veszve. Van még innen lejjebb is: amikor már meg sem állunk pár percre sírni az őszi alabamai utakon.

Van egy álmom: egy napon minden völgy fölemelkedik, minden hegy és halom lesüllyed, az egyenetlen egyenessé lesz és a bércek rónává; és „megjelenik az Úr dicsősége, és minden test látni fogja azt”.

Valahol Alabamában

Szózat szól: Kiálts!
és monda: Mit kiáltsak?
Minden test fű, és minden szépsége, mint a mező virága!
Megszáradt a fű, elhullt a virág,
ha az Úrnak szele fuvallt reá; bizony fű a nép.
Megszáradt a fű, elhullt a virág;
de Istenünk beszéde mindörökre megmarad!
Ésaiás próféta könyve

A szerző fotóival.