Retus közben, ahogy épül vissza 
a felület, lassan kitelnek a hiányok,
kibontja magát a márvány erezet, 
glettálarcát levedli az átfestések 
alól előbukkanó fényaranyozás, 
egyszer csak kibomlik a barokk.
A faragvány megtelik élettel, és 
három évszázad távlatából - mint 
megelevenedő árny- előlép a mester.

Figyelem rutinos keze megtorpanását, 
tépelődéseit, ahogy a kiálló facsapra 
csuklóból ráfesti az erezet csíkját -
játékos figyelemelterelés, ha már nem 
tudta eltüntetni. Ahogy rányomja az 
ecsetet, majd elhúzza, elvékonyodik 
a vonal, látom egy kiálló szál vékony 
csíkját - a friss, lendületes gesztusokat 
máshol tétova pacsmagolás váltja fel, 
éjszaka lehetett, imbolygó gyertyafény.

Máshol összecsapta, takarja a menza,
ráfed az oltárkép díszkerete. 
Látom az idegen kéz munkáját, ahol 
segítséget kért, talán őt is szorította 
a határidő - látom a lecseppenő festék 
nyomait, ahogy átalakította erezetté, 
érzem a közelségét, ahogy rutinos 
mozdulattal, három színnel végigviszi 
a márványerek játékát a felületen. 
Döntései mögött meglátom 
a kortársat, a töprengő embert.

Ahogy a bóluszvörös átizzik a kopottra 
polírozott aranyfüstön, a festett papír-
baldachin alól kíváncsi puttók 
gyűrűjében az Atyaisten lép ki 
méltósággal az arany sugárkévék közül. 
Faragott vázák lángcsóvái lobbannak 
az égig, a hajdani mester hitéből 
csapnak fel a lángok, az oltár mélyéből 
előlép a feltámadt Krisztus.