Némi emlékem van a fizikaórákról, ahol arról is tanultunk, hogy kölcsönhatásnak nevezzük, ha például egy test ütközéssel mozgásba hoz egy másik testet. Ez a fizika törvényszerűsége.

A valódi, lényünket is átható szeretet törvényszerűsége is hasonló elven működik. Ki ne tapasztalta volna meg, hogy a szeretetközlésre a másik rezonál? A mosoly viszontmosolyt, az ölelés viszontölelést fakaszt. Kisgyermekeknél éppúgy, mint szerelmesek, barátok között.
De nincs ez másképp az emberi élet legvégső határhelyzetét jelölő esemény kapujában sem. Ugyanis egy haldoklótól való búcsúzást kísérő kézszorítás szintén reakciót vált ki az elmenetelre készülődőtől. Lehet, hogy ez már csupán egy pillantásra zsugorodik.

A felsorolt példák egyik közös nevezője, hogy elindul valami, ami mozgásban, mozdulatban folytatódik, ér véget.
Azonban ezek a mindennapjainkat át- és átszövő tapasztalataink arról is tanúskodnak, hogy legyen szó bár a fizika világról vagy a lelki történésekről, az érintkezésnek, érintésnek jelentős szerepe van.
Egy álló golyó azért kényszerül mozgásra, mert nekiütközött – hozzáért – az addig mozgásban lévő másik golyó.
A mosolyra azért tudunk mi is mosollyal válaszolni, mert érintetteknek érezzük magunkat. Az a mosoly személy szerint nekem szól. Sőt, az a mosoly megérint engem, megérinti lényem mélyét, s ezért viszonzom mosollyal.
S úgy vélem, a halál árnyékában lévő ember számára sincs kifejezőbb, a szeretetről leginkább árulkodóbb jel, mint az érintés. Az érintés, mely még a haldoklót is arra „kényszeríti", hogy a lehetőségeihez képest valamilyen formában, akár egy mozdulatban viszonozza.

A mély, valódi, lényedet is elérő érintés több puszta pillanatnyi élménynél. Ez az érintés „szükségszerűen" elindít bennünk valamit, és „szükségszerűen" cselekvésre bír, mert maga az érintettség megtalálja a módját, hogy kifejeződésre jusson. Mert a másik ember felől érkező érintés gyümölcse a mozdulat.

Többek között ezt foglalja magába, de egyúttal ezen túl is mutat az Isten felől érkező érintés.
Az isteni érintés – az isteni akció – többféle reakciót válthat ki az emberből, belőlünk.
Az isteni érintés döntés elé állít: Vele, az Ő üdvöt adó jelenlétében vagy egyedül a kiszolgáltatottság hálójában vergődve.
Az isteni érintés leállítja a bűn kényszerpályáját, s az örökkévalóság pályájára állítja az életünket.
Az isteni érintés változást eredményez: aktivizál, mozgásba hoz, embertársaid felé kalauzol. De az is lehet, hogy krízishelyzeten lendít át, a mélyből emel ki.
Sőt, biztos, hogy újra és újra talpra állít, és lendületet ad.

Az isteni érintés felülmúl minden emberit, hiszen ebben az érintésben maga Isten lép ki önmagából. Értünk. A görög kifejezést kölcsönözve: az isteni érintésben Isten ek-sztázisba kerül értünk.