– A pankrátor kritikája

Vajon mennyit mozog egy ötvenes éveiben járó, egygyermekes családapa? Vajon jut ideje munka mellett az aktív testmozgásra? A pankrátor Randy „A Kos” Robinson életét meséli el kőrealista, azonosulásra tökéletesen alkalmas módon. Az egykoron világhírű bunyós hétközben fizikai munkásként keresi a betevőre valót, hétvégente pedig húsz évvel ezelőtti sikereire visszarévedve lép újra és újra a szorítóba immáron kevés ember előtt, kevés pénzért.

Darren Aronofsky 2008-as filmje görbe tükröt tart a XXI. század társadalmának, amelyben a kitaszítottaknak esélyük sincs a felkapaszkodásra. Sokatmondó mese ez egy olyan világról, amelyben Krisztust egy pankrátor, Mária Magdolnát pedig egy sztriptíztáncosnő hivatott megtestesíteni, és amelyben Izajás próféta sorainak (Iz 53,5) felidézése után forrásként nem a Bibliát, hanem a Passió című filmet jelölik meg, Jézust pedig simán csak „kemény gyerek”-ként aposztrofálják és kiröhögik. 

A rendező azonban erre is rátesz egy lapáttal, hogy hőseit még negatívabb színben tüntesse fel. Kiderül ugyanis, hogy Randy egyáltalán nem tartja a kapcsolatot huszonéves gyermekével, és soha nem volt ott, amikor lányának szüksége lett volna rá. Egy lakókocsiban tengeti magányos életét, és várja, hogy újra a szorítóba lépve verhesse szét ellenfelét valamilyen éppen a keze ügyébe kerülő tárggyal. A kocka azonban, mint ahogy az lenni szokott, hatalmasat fordul. 

Egy kapcsokkal, szögesdróttal, asztallal, létrával, üvegtáblával és még ki tudja, mennyi fájdalmas dologgal dúsított meccs megnyerése után főhősünk ájultan esik össze az öltözőben, míg végül egy kórházi ágyban tér csak magához. Szívinfarktusa és -műtéte miatt orvosa azonnali hatállyal eltiltja a pankrációtól, így Randy kénytelen radikális változásokat hozni mindennapjaiba: hétvégén is dolgozni kezd, hogy kipótolja keresetét, melyet eddig a bunyózásból befolyó szerény összeggel egészített ki, valamint a hozzá egyre közelebb kerülő sztriptíztáncosnő javaslatára felkeresi rég nem látott lányát is. 

Ez az a pont, ahol a történet elindulhatna a happy ending felé vezető rögös úton és egyfajta megváltástörténetté alakulhatna át. Aronofsky azonban ennél sokkal kegyetlenebb és – sajnos – sokkal realistább. Randy ugyanis nem találja a helyét a megváltozott életkörülmények között, így jobb kapcsolat kialakítása a lányával végül ugyanúgy csődöt mond, mint szerelmi próbálkozásai. Ráadásul munkahelyén sem úgy alakulnak a dolgok, ahogyan elképzelte, ezért nem marad más számára, mint újra visszatérni a ringbe, még ha utoljára is. 

Finoman szólva sem szimpatikus alak tehát a mi pankrátorunk, ám a rendező hatalmas érdeme, hogy ennek ellenére is meg tudja teremteni a hőssel való azonosulást a nézőben, és ezzel áthárítani róla elrontott életének felelősségét a társadalomra. És itt lép csak életbe igazán a korábban emlegetett krisztusi párhuzam! Jézus a maga korában épp olyan kitaszított volt, és épp olyan sokan elítélték, mint filmünk főhősét. Ráadásul a nép volt az, aki végül keresztre feszítette és a halálát okozta. És ekkor sötétség borult a világra… 

Randyt a nép, vagyis a közönség tette azzá, akivé lett, és akivé újra válni szeretne: ünnepelt sztárrá, akit mindenki istenít. Karrierjére persze ráment a családja és lényegében az egész élete, de ő továbbra is hű kíván maradni szeretett közönségéhez. Azokhoz az emberekhez, akik az utcán ugyan már nem nagyon ismerik fel, ha a ringbe lép, mégis az ő nevét skandálják. „Ti vagytok a családom – mondja a nagy finálé előtt az őrjöngő közönségnek –, és az egyetlen, aki megmondhatja nekem, hogy mikor van vége, azok ti vagytok!”

A népítélet azonban már kimondatlanul is elhangzott, úgyhogy itt az ideje, hogy vége legyen. Utolsó nagy bunyójába teljes gőzzel veti bele magát, mit sem törődve gyenge szívével. És mivel úgy érzi, hogy az ájulás szélén állva is végig kell csinálnia a show-t, beteljesítve ezzel a nép akaratát, fáradtan felmászik a szorító egyik sarkának legmagasabb pontjára, feláll, széttárja kezeit, és a mélybe veti magát. És ekkor sötétség borul a képernyőre… 

A pankrátor vértől és szextől tobzódó, naturális szenvedéstörténete arra született, hogy kicsit elgondolkoztassa a nézőket napjaink embertelen társadalmáról, és akár arról is, hogy vajon mi történne Jézussal, ha ma érkezne közénk. Aronofsky állandóan mozgásban lévő kamerája révén ugyanis könnyen beleképzelhetjük magunkat a kitaszítottság léthelyzetébe, annak minden velejárójával együtt. Nincs megváltás – vonhatnánk le a film végső tanulságaként az üzenetet. Hogy helyesen-e, az persze nem biztos…