Visky András kolozsvári költő, író mondta el nemrég egy író-olvasó találkozón, hogy amikor édesapja, a nagyhatású lelkész, Visky Ferenc igét hirdetett, mindig érezni lehetett, hogy a prédikáció célpontja elsősorban ő saját maga.
Úgy beszélt, hogy saját magát szólította meg mindenki más előtt.

Sok-sok év igehallgatás után arra jutottam, ez az alázat a jó prédikáció kulcsa.
Aki „felülről” beszél, vesztett ügye van.
Aki kioktat, vesztett ügye van.
Ugyanis akkor egy önmagát a tudatlan és bűnös hallgatósággal szembeállító lelkészt hallunk, nem pedig az élő Urat, aki az Ige hirdetőjét is meg akarja szólítani. Akkor nincs esély arra, hogy a tökéletlen ember tapogatózó szavai átlényegüljenek isteni szóvá. Merthogy ez lenne az igehirdetés lényege, nem? Ez a nagy titok! Ezzel kell megküzdeni. A titkot nem lehet megragadni, leírni. Csak körüljárni lehet: megemlíteni néhány körülményt, feltételt, amely nélkül nem valósulhat meg.

Az első komoly akadály a lelkész státusza a mai református egyházban. Nézzünk szembe vele: ez hatalmi helyzet, különösen vidéken. A lelkész egy magyar kisvárosban biztosan beszámíttatik a település első tizenöt méltósága közé. Tekintélye van, amit nem lelki nagysága biztosít neki, hanem „nagytiszteletűsége” – ékesen beszél ez az elavult kifejezés. Nem túl szerencsés a pulpitus elhelyezése sem, erős szimbolikus üzenete van: a prédikátor hallgatósága fölé magasodik. Márpedig a hatalmi helyzetnek, ezt pszichológiai vizsgálatok bizonyítják, kevesen tudnak ellenállni. Különösen nehéz helyzet beszélőnek és hallgatónak egyaránt, amikor nagyon fiatal, élettapasztalattal nem rendelkező lelkésznek kell „prédikálnia” egy nála jóval idősebb, tapasztaltabb hallgatóságnak.

Elképzelésem szerint az igehirdetésre készülés egyik fontos elemének kellene lennie e hatalmi helyzet elutasításának: a lábmosó kendő felvétele szimbolikus értelemben. A megalázkodás, hogy én bizony nem tudok semmit az Istenről, aki végtelenül nagyobb és több nálam. És ha tudok valamit, tudásom gyakran csak akadályozza azt, hogy maga Isten szólítson és érintsen meg. A kérdés, amit az igehirdető felvet a prédikációban, legyen igazi kérdés, legyen neki is kérdés. Küszködjön vele, és a választ saját életében kristályosítsa ki. Különben az lesz, hogy az igehirdető kioktatja hittanból a hallgatóságot. Én tudok valamit Istenről és a hitéletről, amit ti nem, úgyhogy most eldarálom nektek, mit kellene erről gondolnotok. Ezt úgy hívják, hogy indoktrináció. Csak Isten marad ki belőle. Pedig a prédikációnak nem információátadásnak, hanem alázatos kérdezés, válaszolás és csöndes hallgatás által körülhatárolt térnek kellene lennie, amelyben az élő Isten megszólalhat. De ha én már mindent tudok, akkor Isten hogyan szólíthat meg, és ha engem nem szólít meg, hogyan szólíthatja meg a hallgatóságomat? Martin Buber szavaival élve: ha Istent tárggyá, „az”-zá fokozzuk le, akkor nem jelenhet meg élő „Te”-ként. Hallottam már olyan prédikációt, amelyben egy fikarcnyi személyesség sem volt. Egyetlen történet vagy példa sem, a személyes megtapasztalásra utaló egyetlen jel sem. Helyes volt a teológia, csak éppen nem volt benne jelen, aki beszélt, nem voltak megszólítva azok, akik hallgatták, és nem volt benne jelen a Lélek.

Ennek a jelenségnek még súlyosabb fajtája az, amikor a lelkész retorikát, szónoki fogásokat is bőven alkalmaz, hogy lehengerelje a gyülekezetet. Van a szárazabb, racionális típus, ez se nagyon jó, főleg ha hajlamos a fecsegésre. Az ilyen prédikáció gyakran szétfolyik, sok benne az ismétlés, az illusztrációkban jelentéktelen részleteken lovagol. De legalább nem rohan nekem. Maximum unatkozom, és bosszankodom, hogy erre megy el az idő. Ennél sokkal rosszabb a lehengerlő típus. Ismerjük: ez az, aki ujjával mutogat, kárhozattal riogat, és gyakran ordibál is. Ő a pszichére hat, és ez sokaknál be is jön! Ezért veszélyes, mert olyan, mintha megmozdította, megszólította volna a lelkeket, holott inkább lerohanta őket. Isten Lelke ilyet nem tesz. Az ő hangja szelíd, csendes, a megrepedt nádat nem töri el, pislogó gyertyabelet nem oltja ki.

Egyszer egy baráti bibliakörben valaki – komoly istenfélő ember – azt találta mondani, hogy rájött, miért nincsen vezeklés nálunk, reformátusoknál: ott van nekünk helyette az istentisztelet. Mennyire vágyom rá, hogy lelkészeink kevesebbet beszéljenek, kevesebbet tudjanak, prédikációik a csöndből szülessenek!