Piac. Tenyeres-talpas kofaasszony fordul a szomszédjához:

- Volt nálad az elébb az a nyurga leány. Mit csinál az?
- Valahun hivatalba van. Talán valamélyk minisztériumba.
- No hisz... hát egy rekeszt nem bír megemelni, képzelem, milyen munkaerő...
- Az biz' munkaerő a javábúl...biztos kéthetente egy hetet nyaral!
Nevetnek harsányan.

Betoppan a küszöbön, leroskad a két kosárral a kezében, jön elé a párja:
- Ejj te, nem megmondtam, hogy ne cipelj ennyit? Ez a te irodista derekad, no meg az állapotoddal... hát púpos gyereket akarsz te nekem szülni? – viccesen megsimítja az arcát.
- Ne is mondd, szinte dacból húztam őket idáig... azok az árusok a piacon, olyan flegmák. Csak tereferélnek naphosszat, tőlük a vevő jöhet is, mehet is. Úgy kellett nekem szedni a gyümölcsöt a pult alól guggolva, meg szinte mérni is. Zacskót is alig akart adni. Az embernek egy napja van itthon, mert egyébként 12 órában hajt, és még ilyenkor is mások helyett dolgozzon...
- Ne is foglalkozz vele, ülj le, pihenj kicsit.
- De ha bosszant a pimaszság!
- Apropó pimaszság... ma nekem is volt egy nehéz köröm. Nem találod ki hol!
A parókián...

Nagy poros bőrkötéses könyv fölül fekete ember kérdez:
- Mi a foglalkozása?
- Író vagyok.
- No hisz, tán abból is meg lehet élni? Inkább mondjon valami tisztes, becsületes foglalkozást ide az anyakönyvbe, hátha valaki majd egyszer magát akarja kutatni...
- Akkor írja, hogy szerkesztő. Talán eggyel jobban hangzik. És nem, valóban nem jó megélhetés, de még eddig csak túléltük. Miért, a tisztelendő úrnak olyan jól fizetnek a lelkek?

Munka. Mindenkinek mást jelent. Akad, aki méri: órákban, darabszámokban, százalékokban. És van, ami kevésbé mérhető. Egyben azonban hajlamosak vagyunk egyetérteni: a másik csak és kizárólag lébecol.
Bölcsész a gazdasági szakembert és viszont, fizikai munkás az értelmiségit és viszont. Lesajnáljuk, kritizáljuk, elítéljük egymást. A közvetlen környezetemben aktuálisan két esetben is konfliktus alakult abból, ki hogyan ítéli meg a munkát, a másik munkáját. Mert a magunkét ismerjük jól minden nehézségével, felelősségével, lehetőségeivel. Tudjuk, mi szükséges hozzá: gépelő hang, papírcsörgés, fúró, hangszer? A másik cipője, az viszont kipróbálatlan darab. Mint ilyen, ismeretlen, s ezért félelmeink tárgya – bagatellizálásunk célpontja. Önképünk védelmezése közben elhulló járulékos áldozat. „Mellékes veszteség."
Az EGO oltárán feláldozható emberek, foglalkozások, munkatársak.
Pedig alaposan meg lennénk lőve egymás nélkül ebben a világban, ebben a társadalomban.
Nem csoda, ha sokaknak nem fejlődik tovább az érzékenysége az osztályharc gondolatánál, de nekünk, keresztyéneknek egy másik gondolat adatott vezérelvül: a Krisztus-test. Örülnünk kell azoknak, akik egyszerű feladatokban is örömüket tudják lelni és teljessé tudnak lenni. Örülni azokkal, akik nagyobb dolgokra kaptak megbízatást. Együttérezni azokkal, akik meg vannak terhelve, mint ahogy a test is együtt feszül egy súly alatt. Értékelni a másik erőfeszítéseit, akkor is, ha csak az elmondásából ismerjük őket. Együtt mozdulni, ha kell. Manikűrösök, kőművesek, asztalosok, ügyvédek és mérnökök, jogászok és tanárok – együtt.

Nagyon könnyű valaki munkavégzését, munkamorálját kritizálni. De pont ilyen könnyű ennek céltáblájává lenni. Könnyű eljátszani azt az egységet, amelyet fentről kaptunk megbízatásként: „szeressétek egymást!" És vajon Isten dicsőségére tud-e lenni egy egyensúlyát vesztett, mozgáskoordinációs problémákkal küzdő egyháztest?

„ Olyan világot építeni közösen, ahol megbecsülik az időt, mit munkádba fektettél. De aztán nyitott ablakomon befúj egy kis kósza szél és csak annyit súg: Jó reggelt!"
/Suhancos: Jó reggelt!/