„Ezt nem jól csinálod szerintem...“

Pár éve történt, hogy egyik felnőtt konfirmandusunk –  hogy behozza lemaradását –  beült pár alkalommal a diákcsoport órájára. Testvérünk az első alkalom után odajött hozzám, és kicsit nyers stílusával elég részletes elemzést adott előadásom tartalmi és formai jellegzetességeiről. Jó néhány negatívumra rámutatott, főleg a stílusommal kapcsolatban. Először felidegesített a dolog: hogy jön ő ahhoz, hogy bármit mondjon? Ezután elkezdtem védekezni, majd – szerencsére – jó beszélgetés alakult ki közöttünk. Jó néhány kritikáját komolyan véve elgondolkodtam és változtattam az óra tartásán, és nem dőlt össze a világ, tényleg sokat segített.
Visszagondolva ijesztő volt észrevenni magamban azt a reakciót, amit másokban nagyon nem szeretek: védekeztem, ösztönből, amikor kritika ért, személyemet ért támadásnak vettem a módszereim véleményezését. Valójában el is szoktam ettől, ugyanis nem szoktak véleményt mondani, visszajelezni, az egyházban olyan nincs, csak dicséret, felszínes váll-lapogatás, esetleg  sértegetés vagy hátunk mögötti suttogás, ami vagy visszajut hozzánk, vagy nem.  És ez nagy baj.

Értékeld a pásztort!

Az augusztus 13-án megjelent HVG egyik cikke a németországi katolikusok problémáiról ír, itt találtam egy érdekes német honlapra.
A hirtenbarometer.de (pásztorbarométer) érdekes vállalkozás: a hívek osztályozhatják lelkészeiket, papjaikat. Mindez úgy történik, hogy 1-től 6-ig lehet pontozni egy személyt, még pedig több kategóriában (istentisztelet, hitelesség, mennyire tart lépést saját korával, idősekkel való munka, fiatalokkal való munka), a szavazatokat átlagolják. A kapott eredményt egy rajzolt bárány jeleníti meg, akinek annál fehérebb a színe, minél közelebb van az adott lelkipásztor pontszáma a hatoshoz. Vidám, egyszerű kivitelezés, amely komoly tartalmat közöl, súlyos visszacsatolás, maga a honlap is  a problémák korai felismerését szeretné elérni. Nem egyházellenes oldalról van szó tehát, az egyháztagok így adhatnak valamiféle jelzést mindarról, ami éri őket.

Egy irányú utca

Eljátszottam a gondolattal: vajon mi történne, ha lenne nálunk is egy hasonló oldal? Valaki legyintene, hogy ez csak internet, nem kell komolyan venni. Mások egyházellenes támadást gondolnának mögötte, egy újabb frontvonal megnyitását, válaszolnának is valamelyik egyházi lapban. Talán lenne egy kisebbség, amelyik örülne, hogy van egy fórum, ahol visszapattan valami ránk is arról, milyenek is vagyunk. Mindenesetre érdekes kísérlet lenne.

Nem a hiúság a fő probléma, nem az, hogy sokan a lelkészségre úgy gondolnak, mint egy kálvincsillagos elefáncsonttoronyra. A fő baj az, hogy nincs meg a kultúrája a visszacsatolásnak. Egyirányú utca a gyülekezet, a lelkész, a hitoktató, az ifivezető elmondja, megmutatja, megszervezi, és vége... Minden megy a maga útján, nagyvonalúan Istenre bízzuk a lelki folyamatokat, a problémákat meg úgyis a világ okozza, esetleg a Sátán. Minek ide bármi visszacsatolás?
Ebben a témában is tanulhatnánk a világtól. Az egyetemeken az oktatókat, a tanórákat minősíteni, véleményezni lehet. Nemzetközi cégeknél több lehetőség is adott, az ügyfelek is értékelik a velük való munkát, de az alkalmazottaknak, vezetőknek is van lehetőségük arra, hogy egymás teljesítményét, kompetenciáit értékeljék, névtelenül, persze. Mert mindez hasznos, hiszen ha megfordítjuk, előkészített módon és kellő formában visszajelzéseket kap az ember, és ez hatékonyabb, eredményesebb munkához vezet.
Miért nincsenek erre módszerek a gyülekezeteinknél? Talán félünk a kritikáktól? A pozitívumok sem jutnak el így hozzánk! Furcsa, hogy minden területen dialógusról beszélünk, de sértetten vesszük tudomásul, ha a gyengeségeinket valaki feltárja. Gondoljunk abba bele, hogyan lesz valódi önreflexiója az egyháznak, ha nem hallgatja meg még azt sem, amit sajátjai mondanak, nem is beszélve a világ visszhangjáról.

Mit lehet értékelni, mikor, hogyan?

Az is igaz, hogy az egyházban folyó munka legtöbbször nem mérhető számokban, adatokban, nem úgy működik, mint egy multinacionális cég, nem a profit az első. Az igehirdetés sem akkor jó, ha minél jobban alkalmazkodik a hallgatók igényeihez. Ráadásul hitünk szerint mindennek vezetője, inspirálója és megvalósítója a Szentháromság Isten.

Amikor értékelésről beszélünk, meg kell határoznunk a határokat. Például hogy a Szentírás az alap és nem valami más könyv, az nem kritika lehet tárgya, hogy milyen ige alapján prédikál a lelkész, az az ő választása, az, hogy az orgona a liturgikus hangszer és nem a tekerőlant, tradíció és konszenzus.  Vannak transzcendentálisan meghatározott tartalmak, a tradíció és kultúra által felrajzolt keretek, csakhogy ezek mögé nem szabad elbújni. Lehet, hogy az igeválasztás a lelkész felelőssége és feladata, de az, hogy megfelelően készül, érthetően adja tovább, igényesen fogalmazza-e meg a felismert igazságot – ez bizony értékelhető, bárki által. Hogy más hangszerek is megjelenjenek az orgona mellett és színesítsék az istentiszteletet, erről lehet beszélni.
Egy kis bátorságra van szükségünk, készségre, hogy közösen gondolkodjunk, együtt azokkal, akikből valójában áll az egyház. Lelkészek oldaláról a kérdés, mennyire tartjuk valójában fontosnak a gyülekezeti tagokat, mennyire tartjuk őket nagykorúaknak? Világi oldalról: van-e véleményem, elképzelésem, vízióm a közösségről, amit ismerek, építő módon elő tudom-e adni ezt, konstruktív, együttgondolkodó, munkában osztozó kritikusa vagyok-e egyházamnak?
A vélemény megfogalmazása nem bekiabálás a lelátóról, hanem asztalközösség, párbeszéd, hogy jobban tudjuk tenni azt, ami a feladatunk, ami az Isten által elrendelt küldetésünk. Ugyan ilyen fontos a külső kritikák közös elemzése, hisz még a legdurvább, rosszindulatú megjegyzésekből is tanulhat az ember, és nem csak azt kapunk.

Mit kapok az egyházamtól?

Azért is fontos ez a kérdés, mivel az egyház környezete átalakult, a népegyházi keretek zsugorodnak, viszont egyre több olyan gyülekezeti tag van, aki tudatosan részt vállalna a gyülekezeti életben, közösségként tekint az eklézsiára, ahol adhat magából, ahová kötődhet. És persze ahonnan vár valamit. Élő, szerethető, formálható gyülekezetek kellenek, ahová nem keserű szájízzel kapcsolódik az ember, hanem úgy, hogy jó érzéssel van jelen. „Ki kell mondani, hogy nem lehet elvárni, hogy komolyan vegyenek bennünket az emberek, ha nem kapnak tőlünk: ez nem haszonelvű gondolkodás, hanem jogos igény!“ – mondja ezt Steinbach József dunántúli püspök nemrég megjelent írásában(http://refkozelet.blogspot.com/2011/07/egyhazunk-spiritualitasarol.html). A cikk végén felteszi a kérdést, hogy vajon van-e az egyházunknak spiritualitása, lelkisége, hogy mit kapnak az egyházuktól az egyháztagok.

Ahhoz, hogy erről valamit tudjunk, nyitottnak kell lenni. Nem csak a dicséretre, de a kritikára is. Ki kell találnunk a valódi fórumokat, csatornákat. Fel kell tenni az egyház, a gyülekezet vezetőinek a kérdést: vajon bátrak vagyunk arra, hogy fontosnak tartsuk valóban a sajátjainkat? Valódi visszajelzéseket kell gyűjtenünk, akár úgy, mint német testvéreink, akár teljesen más módon.

Milyen színű a Magyar Református Egyház báránya?

Mi saját egyházunknak, gyülekezetünknek, lelkészünknek hány pontot adnánk a német módszer szerint? Jó ott lenni az istentiszteleteken? Hitelesek azok, akik képviselik egyházunkat? Mennyire reagál egyházunk megfelelően a kor problémáira? Hogyan törődik a fiatalokkal? Hogyan bánik az idősekkel? Próbáljuk ki, aztán induljunk tovább, találjuk ki a valódi egyházi visszajelzés módjait. Magunknak és magunkért, mert szükség van rá.