A házasság olyan, mint az újratölthető elem. Időről időre lemerülünk, belefáradunk egymás rigolyáiba. Mert az a viselkedés, ami az együtt járás rózsaszín felhős korszakában kedves bolondozásnak tűnt, vagy az a szokás, amire csak legyintettünk, néhány év vagy évtized múlva a sírba tud kergetni. És itt most nem az igazán komoly problémákról (alkoholizmus, hűtlenség, játékszenvedély stb.) beszélek, hanem a nap mint nap ismétlődő apróságokról. Hogy nem tud konszolidálni bizonyos helyzetekben. Hogy túl hangosan nevet. Hogy nem csavarja rá a fogkrémre a kupakot. Ott hagyja a fürdővizet maga után a kádban, vagy egyszerűen csak az, hogy édesen eszi a káposztás tésztát és nem sósan (vagy éppen fordítva).

Lemerülünk azért is, mert a fogyasztói kultúra diktálta mókuskerékben szinte nincs egy pillanatnyi pihenőnk. Az időről időre emelkedő munkahelyi elvárások, a folyamatos önképzés, a reálbérek elértéktelenedése, a gazdasági válság fejünk felett lebegő réme miatt az utolsó csepp energiánkat is kifacsarjuk, hogy megtarthassuk állásunkat, hogy eltarthassuk családunkat azon az életszínvonalon, amelyet megszoktunk. Ennek eredményeként napról napra, hétről hétre, sőt! évről évre túlhajtjuk magunkat. Nincs időnk magunkra sem, nemhogy a párunkra. Észrevétlenül égünk ki, nem csak mi magunk, hanem a házasságunk is.
Az évek elteltével a gyerekek is felnőnek (jó keresztény családban lehetőleg minél többen), és kutya keményen „bejön" az oly sokat hallott szólás, hogy „kisgyerek kis gond, nagygyerek nagy gond". És ez így van akkor is, ha a nagygyerek jól tanul, nem narkózik és bulizik fékevesztetten, és még a gyülibe is eljár rendesen. A „gond" csupán annyi, hogy most már ő is igényt formál szüleire mint szellemi partnerre, és ez jóval több lelki energiát igényel, mint mondjuk a bilire szoktatás vagy a szorzótábla kikérdezése. Nem csoda hát, ha az életenergiáink lemerülnek, és időről időre válságba fut a házasságunk.

Szerelem 25 év után is

Éppen a fent említett okok miatt döbbenetes, legalább is mai világban az, hogy egy házaspár több évtized után is ugyanúgy szereti egymást, mint az első években. Kamaszgyerekeim nem egyszer kaptak a barátaiktól döbbent hangú sms-t, hogy a Miklya szülők csókolóznak a parkban, vagy összebújva vacsoráznak valamelyik kerthelyiségben.
Én viszont azon szoktam megdöbbeni, hogy ami természetes a párkapcsolat első szakaszában, miért tűnik el az évek során? Mert amikor elkezdünk együtt járni, órákat, napokat vagyunk képesek beszélgetni egymással.
El sem tudnánk képzelni egy bulit a másik nélkül. Ha elolvasunk egy könyvet vagy megnézünk egy filmet, azonnal meg akarjuk osztani egymással.
És amikor csókolózunk, az esetek többségében nem a gyermekáldás jár a fejünkben, hanem az, hogy miként tudnánk minél több örömet szerezni a másiknak.
Sokan kérdezték már tőlünk, hogy mi a titka a házasságunknak, és én mindig azt mondtam, hogy nem hagytuk kihűlni az első szerelem tüzét. Nem hagytuk, hogy elhamvadjon a láng, hanem módszeresen és rendszeresen tápláltuk. Ami sokszor nem volt olyan egyszerű. Mert a külső-belső nehézségek minket is sújtottak. Eleve nem egyszerű két ennyire különböző embernek összecsiszolódni. Ha lehet ilyet mondani, mi majdhogynem egymás inverzei vagyunk. (Zsolt extrém módon introvertált, én pedig legalább annyira extrovertált vagyok, ő korán kelő, én éjjeli bagoly, ő megfontolt, én hebehurgya, ő lassú, én meg azonnal reagálok mindenre.) Minket is érintettek a gazdasági hullámhegyek és hullámvölgyek, amelyek között egy ötgyerekes családot sokszor elképesztően nehéz volt nemhogy eltartani, hanem egyszerűen csak etetni és ruházni is. És igen, minket is értek külső támadások, mert az ember nincs fából, és megismerhet egy harmadikat, akivel talán más lenne az élete. Mindezek ellenére még mindig együtt vagyunk, ami jóval több a puszta létnél. Örökéletre szóló kapcsolat, amely csak úgy képzelhető el, ha időről időre új energiákkal töltődik fel.

Rendben. De hogyan?

Általában ez szokott lenni a második kérdés, amikor arról beszélek, hogy nem hagyjuk kihűlni az első szeretet tüzét. Nem akarok a vulgárpszichológiai szakkönyvek hibájába esni, amelyek nyolc biztos lépésben megadják a jó házasság receptjét. Azt tudom csupán, hogy a kapcsolatunk kezdetétől fogva léteztek olyan alapvetések és szokások, amelyekhez a legnehezebb időszakban is próbáltunk ragaszkodni (be kell valljam: nem mindig sikerült), és ha megtettük, átlendítettek a holtpontokon.
Az első ilyen alapvetés az, hogy a családban Isten szava a legfontosabb. Valójában ő a család feje, és mi megpróbálunk az ő utasításai szerint dönteni, legyen az párkapcsolati, gyereknevelési vagy munkavállalási kérdés. Hogy ez megtörténhessen, elengedhetetlenek a közös imádságok és áhítatok, a közös bibliaolvasás. A családfő egyértelműen az apa, még akkor is, ha nekem, a feleségnek bizony sok esetben nagyobb a szám, és hangosabban nyilvánítom ki a véleményem. A döntés joga azonban minden problémahelyzetben megfellebbezhetetlenül a férfi kezében van. Persze ez így akár kőkemény férfiuralom is lehetne, ami igen távol áll nem csak a családunktól, hanem a Biblia szellemétől is. Isten azonban partnerségre teremtette a férfit és a nőt, éppen ezért nálunk mindig is alapvetés volt a meg- és kibeszélés elve, amihez hozzájárult az is, hogy a „ne menjen le a nap a te haragoddal" kezdetű igét nem csak törvényként, hanem belső igényként éljük meg. Az, hogy minden nap időt szakítottunk nem csak a problémáink, hanem az örömeink megosztására is eredményezhette, hogy csak igen ritkán voltak nálunk nagy veszekedések, vagy végeláthatatlan viták. A problémát már a kezdet kezdetén meg tudtuk beszélni, az óhatatlanul fellépő tudatalatti nyomásokat, negatív gondolatokat, frusztrációkat szinte azonnal kibeszélhettük magunkból, így nem engedtük magunk fölé tornyosulni a problémát. Ez a házastársak közötti nyílt kommunikáció természetesen hozta magával, hogy a gyerekeinkkel is ugyanezt az elvet követtük, így mire jöttek a valóban rázós kamaszkori problémák, az esetek többségében nyíltan meg tudtunk beszélni mindent. Ebben persze sokat segített a humor, és az alapvetően vidám családi légkör.
A 21. század emberének az idő a legdrágább kincse, éppen ezért ezt kell odaadnunk azoknak, akiket leginkább szeretünk. Az egymásra figyelésre szentelt időket is ki kell harcolni, szinte ki kell szakítani a hétköznapok rohanásából. A napi beszélgetéseken túl próbálunk hetente egyszer legalább néhány órát csak kettesben, gyerekek nélkül eltölteni, az év folyamán pedig ha lehet, legalább néhány napra elutazunk csak mi ketten valahova, hogy igazán fel tudjanak töltődni házasságunk elemei. És hogy kitartsanak még legalább 25 évig.