Kedves Olvasóm!

Engedd meg, kérlek, hogy levelem elején megvalljam, kissé félve teszek eleget kérésednek, amely arra irányul, hogy néhány gondolat erejéig foglalkozzam azzal, honnan merítek erőt anyaként nap mint nap.
Félve nyúlok a témához, hiszen még éppen másfél éve, illetve egész pontosan másfél éve és 9 hónapja léphettem az anyaság ösvényére. Igen-igen, már hallom is ki nem mondott gondolatod: ki hitte volna 7-8 éve, hogy egyáltalán szeretném gyarapítani a szülők népes társadalmát. Jogos, de azóta sokat formálódtam.
S az Úristen ki nem mondható ajándéka, nem kis meglepetés okozva, hogy első kanyarban ikrekkel ajándékozott meg bennünket.

A tény, hogy egyszerre ketten kaptak életet, óriási erőforrás, elsősorban számomra. Erőforrás, mert egy nehéz élethelyzetben – állás nélkül, a haszontalanság és reménytelenség érzései között hánykolódva, megkérdőjelezve eddigi tevékenységeim létjogosultságát – fogantak meg. Csupán az emberi lehetőségeket latolgatva kissé bevállalósnak tűnhettünk, hogy mégis kilátásba helyeztük férjemmel: gyermeket vállalunk. S ezen ponton nyúlt bele Isten – számomra egyértelműen – az életünkbe, az életembe. Ő úgy látta jónak, hogy minden fentebb említett körülmény ellenére – vagy éppen ezért – nem egy, hanem egyszerre két gyermeket bíz ránk. Isten kegyelmét éltem meg ebben, s ez olyan erőforrás, amelyet senki nem vehet el tőlem.

Az ember lánya még csak nem is sejti, milyen új világba csöppen, amikor életet ad gyermekének, pontosabban gyermekeinek. : ) Lehet, sőt olykor hasznos, még többször azonban ártalmas forgatni a szakirodalmat. Lehet tanácsot kérni – kéretlenül is tanácsok ezreit kapjuk –, lehet bébiszitterkedni, ezzel is gyakorolni az ÉLET-re, mindez mégis semmi ahhoz képest, amit valójában jelent az anyaság. Ikres anyának lenni pedig sokak szerint kész téboly. Meghökkentem, amikor ikres anyukákkal találkozva hallottam, hogy ők maguk vallottak így saját helyzetükről.
A beszélgetések során aztán szép lassan az is kiderült, hogy legtöbben nem tudták elfogadni, hogy a sors „elbánt" velük. Mennyi energiát égetnek ők el arra, hogy nap mint nap megküzdjenek a valósággal: ikreim vannak. Ezzel szemben azt tapasztalom, mekkora erőforrás számomra, hogy elfogadtam kiváltságos helyzetemet, sőt örömmel vártam fiaink érkezését. Annak idején nem forgácsolódott szét az erőm arra gondolva, hogy de jó lenne, ha csak egy pocaklakóm lenne, ha másként történt volna ez vagy az, s itt sorolhatnám, hanem belesimulva Isten akaratába elfogadtam mindazt, amit készített a számunkra.
S bár nem tagadom, közel sem olyan egyszerű ez, hiszen nehézségeink, miértjeink nekünk is akadnak, mégis vallom, hogy Isten békességét érzem a magaménak, amikor az „Így van jól!" hozzáállással viszonyulok a körülményeimhez. Tudom, hogy történjen bármi, Ő a tenyerén hordoz.

A gyermekek első éveiben az anyák világa kissé összezsugorodik, ebben nekem sokat jelent gyülekezetem baba-mama köre, ill. az internet és a mobil adta találkozási, beszélgetési lehetőségek. Mind a személyes, mind a virtuális találkozások megerősítenek abban, nem vagyok egyedül egy konkrét problémával. Milyen felszabadító tud lenni egy beszélgetés, melyben kiderül, hogy nehézségeink mennyire hasonlóak, s közösen kereshetünk megoldásokat! De ezek lehetőséget nyújtanak arra is, hogy megosszuk gyermekeinkkel kapcsolatos örömeinket is. Bár a technika vívmányai számtalan dolgot lehetővé tesznek, én a személyes találkozásokat részesítem előnyben. S milyen gazdag erőforrás, hogy kiterjedt baráti társaságunk nő tagjai az anyasággal kapcsolatos tapasztalatok megosztásában is számíthatnak egymásra. E helyről is köszönöm nekik.

De nem teljes a kép, ha nem ejtek szót a férjemről, szülőtársamról, gyermekeink apjáról. Amint gyermekeink megszületésével anyává váltam, úgy a férjem apává. Ő pedig apaként szülőtársam lett. Erőforrás ez számára, számomra és gyermekeink számára. Gyermekeink olyan családba születhettek, amelyben az édesapjuk jelen van, s jelenlétével engem is tud támogatni. Ha úgy alakul, akár a házimunka elvégzésével is. : ) Az ő támogatása, bátorítása, tettekben is megnyilvánuló segítségnyújtása, feladatok átvállalása a nehéz pillanatokon is átlendít, amiért igen hálás vagyok neki.

A fiainkról már tettem említést, s ezen a helyen, kedves Olvasóm, többet is megosztanék Veled velük kapcsolatban. Kende és Bulcsú vérbeli srácok. Mióta járnak – úgy három hónapja –, azóta töretlenül haladnak előre a világ meghódításának útján. Így leírva jól hangzik, izgalmasnak tűnik ez, de a való életben egy anyának, azaz nekem, aggódást, néha nehéz logisztikai manővereket jelent. Ezt illusztrálva elég csak visszagondolnom a mai délelőttre. A lépcsőzés fortélyait még éppen hogy elsajátítjuk, de azt nem spórolhatjuk meg, hogy olykor-olykor ne történjen baleset. Bulcsú, milyen megfontolásból, ki tudja, nekilódult a lépcsőn, s bukfencezve ért talajt. Aztán míg azzal voltam elfoglalva, hogy megnyugtassam, Kende szép módszeresen kipakolta a szemetest. Mindezek ellenére mégis elég rájuk néznem, mosolyukban megfürödnöm, szeretgetéseiknek átadnom magam, s máris töltenek energiával. Anyaságomban ők maguk is erőforrássá váltak jelenlétükkel.

Levelem végéhez közeledve végezetül arról írnék még, hogy az Istennel való párbeszéd számomra is felkínált lehetősége nélkül a valódi erőforrás hiányozna az életemből. Nap mint nap szükségem van Rá, az Ő erejére. E nélkül az üzemanyag nélkül nem működnék. Nem működnék elég jól.