Amélie Poulain az apró titkok mestere. Titkoké, amelyek (tovább)élni segítik az embert.

Mindannyian tudjuk, naponta tapasztaljuk, hogy saját életünk túl- és/vagy továbbéléséhez mennyi energiára van szükség. És itt természetesen nem a kilojoule-okban vagy kilokalóriákban mérhető, tápanyagokkal bevihető energiára gondolok, hanem arra az erőre, ami az emberi léleknek kell ahhoz, hogy időről időre újrafogalmazza magát. Hogy úgy érezze, helyén van a teremtés rendjében, hogy ő valóban egyedi és megismételhetetlen, éltének célja és értelme van.
Newton törvényei alapján már a XVII. századtól ismerjük a tételt, hogy a test lendületének (impulzusának) megváltozása egyenesen arányos és azonos irányú a testre ható erővel. A Biblia és a hétköznapi léttapasztalat bizonyossága alapján viszont azt is tudjuk, hogy a világot formáló leghatalmasabb erő a szeretet. Amélie Poulain akkor ismeri fel ezt, amikor egy véletlen folytán megtalálja egy kisfiú kincses dobozát. Néhány fényképet, játékot, üveggolyót. Amélie titokban eljuttatja a kincses dobozt az immár öregedő férfinek, akinek az életét megváltoztatja ez az apró szeretetlökést: rendezi kapcsolatát lányával, hogy átadhassa az élet apró titkait unokájának, Lucasnak.

Az energiamegmaradás törvénye alapján a zárt térben mozgó tárgyak energiájának összege állandó, ám ha a szeretet ez az energia, akkor ez az érték akár meg is sokszorozódhat. Ezt a tudást kamatoztatja Amélie, amikor kisközössége őrangyalaként próbálja egyengetni ismerősei életét. Mert ahhoz, hogy az ember boldog legyen, nem kell sok. Elég egy szerelmesnek hitt pillantás, egy soha meg nem írt levél megérkezése, vagy egy házfalra felfirkált üzenet. Egy-egy ilyen apró impulzus képes új pályára állítani az emberek életét.
Mert Amélie hiába lakik a fénylő Párizsban, a Montmartre kisközössége ugyanolyan zárt rendszer, mint bármelyik falu az Alföldön. Mindenki ismer mindenkit, és azt a kényszerpályát is, amelyet sokszor monomániásan járnak a szereplők. Emberi bűnök, gyengeségek és a múltban lezajlott fájdalmas események határozzák meg ezeket a kényszerpályákat. Josephet féltékenysége hajtja szinte őrületbe, Georgette kisebbrendűségi komplexusát próbálja leplezni hipochondriájával, Madelleine, a házmesternő az önsajnálatban ringatja magát immár vagy húsz éve, a zöldséges pedig mindenkiről tud valami rosszat mondani. Nem kivétel természetesen Amélie apja sem, aki felesége halála után saját miniatűr világába zárta be magát, és onnan egy pillanatra sem képes kimozdulni.
Ezeknek a kényszerpályáknak az eredőjét találja meg Amélie, ami nem más, mint a szeretet és az odafigyelés hiánya. A probléma okának felfedezéséhez sokat segít neki Raymond, az „üvegember", így a Montmartre őrangyala minden ismerőse számára meg tudja adni azt az apró lökést, amely kimozdítja arról a kényszerpályáról, amit monomániásan jár hónapok, évek vagy akár évtizedek óta. Ám az „orvos, gyógyítsd meg önmagadat" alapelve Párizs üdvöskéjének életében is érvényesül. Hiába segít mindenkin, aki a közelébe kerül, saját életének alapkonfliktusaival nem tud szembenézni.
Az üvegember – aki minden évben egyszer lemásolja Renoir Ebéd a hajón című festményét, aki ismeri a szereplők tekintetét és ezzel a szívük mélyén elrejtett énjüket is – tart tükröt Amélie-nek: őrangyalsága, mikrovilágát megmentő ambíciója valójában kompenzáció, kapcsolatépítési képtelenségét próbálja eltussolni mások megsegítésével. Az atyai minőségben megjelenő bölcs öreg megmutatja neki a baj forrását is, azt viszont magának kell megtalálni, hogy mi képes kimozdítani őt a kóros félénkség állapotából. És ez nem más, mint az elfogadó szeretet, egy másik embertől, aki valójában ugyanolyan, mint Amélie: félénk és monomániás, ám mindennél jobban vágyik arra, hogy feloldódjon a szeretet energiaáramában.
Jean-Pierre Jenuet filmje apró, hétköznapi titkok csodáival van tele. A lélek rezdüléseinek titkaival, amelyekre a mai akciókkal feltuningolt filmes világban kevesen képesek felfigyelni az alkotók közül. Talán ezért is volt szinte robbanásszerű siker 2001-ben az Amélie, talán ezért nyerte el szinte az összes elnyerhető európai filmdíjat. Ez a finom lelkiség lehetett az oka annak is, hogy hiába jelölték öt Oscar-díjra, és Golden Globe-ra is, egyetlen amerikai filmes elismerést sem kapott ez a nagyon európai történet.