Fekete András az udvarra nyíló konyha küszöbén állt, kezében egy füstölgő fadobozzal, és miközben az utcán gyülekező bámészkodók közül valaki előrohanva azt kezdte el ordibálni, hogy „a gázpalack, a gázpalack, bent maradt, Úristen!", addig ő egy zsebkendőt húzott elő a nadrágzsebéből, letörölte vele a homlokát, majd a kendőt a fadobozra terítette. Erre világosan emlékszem, de András bácsi arcát, bármennyire próbálom is, nem tudom felidézni, pedig abban az időben minden este hét órakor találkoztam vele. Amikor a lángok fölcsaptak, délután kettő vagy három óra lehetett, a füst barnán-szürkén gomolygott bele a felhőtlen júliusi ég kékjébe. Talán többen is arra gondolhattak, hogy az Árok utca végében lévő szeméttelep gyulladhatott ki – ami a nyári hőségben gyakran megesett, mert egy fehér Lada Niva és egy sárga Wartburg tűntek fel hörögve a lerakó bejárata felé vezető földúton. Azt tudtam, hogy a Lada a rendőré, akit mindenki Rókának hívott, de hogy a sárga kié lehet, arról már nem volt időm meggyőződni, mert a szögesdrótos kerítés sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, amin lehetőleg komolyabb sérülések nélkül szerettem volna keresztülmászni.
Feketéék háza a meredek Árok utca és a Kossuth Lajos sarkán állt, mögötte hatalmas istállóval, aminek mindössze két jámbor tehénke volt a lakója. Ezeket a jószágokat minden reggel a falu többi tehenével együtt kihajtották a dombok közé legelni, este meg vissza, egészen a kilencvenes évek közepéig. A tejet a Hősök terén lévő tejházban felvásárolta a Tejüzem, amit aztán a kilencvenes évek közepén egy külföldi cég azzal a szándékkal vásárolt fel, hogy új munkahelyeket is teremtve felvirágoztassa és modernizálja a tejtermelést a megyében. Én akkor kezdtem este hét felé Feketéékhez járni, amikor a felvirágzás következtében a tejház ajtajára deszkákat szögeltek keresztbe és az ablakait befalazták.
A szeméttelepnek nem volt ajtaja, mi mégis inkább megkerülve azt, hátul, egy félig a kerítésre dőlt akácfa törzsén egyensúlyozva szerettünk bemászni oda. A sok kacat és lom közül olykor fekete-fehér menyasszonyok és vőlegények bújtak elő mosolyogva, kiknek ajkán és arcán a piros színezést valahogy megőrizte az idő; vagy tenyérnyi, szakadozott csipkék és törött nippek, néha egy bajszos huszár, kezében kivont karddal, gombszemeivel némán meredve a kilencvenes évek közepébe. De a legizgalmasabbak kétségkívül a sprayflakonok voltak. A hosszúkás hajlakk szőke nővel, tömzsi dezodor izmos atlétával, biztonsági kupakos rovarirtó, fekete csótányokkal és halálfejjel, vagy fehér, hegyes végű tejszínhab spray, tortával meg gyümölcskehellyel. Viszonylag könnyű volt találni egy megfelelő traktorgumit meg némi gyúlékony anyagot ahhoz, hogy egy kis tüzet lehessen rakni, ami ha nem sikerült, akkor az idősebb és rutinosabb Balázs Babettájában mindig akadt egy kevéske leszívható benzin erre a célra. A szőke nők durrantak a legnagyobbat, utánuk a csótányok következtek. A felrobbanó palackok repeszei teljesen váratlanul és kiszámíthatatlanul csapódtak hol egy ócska tévé képernyőébe, hol egy bádoghordó oldalába, vagy valamelyikünk lábába, ezért csak a legbátrabbak merték azokat a lángok közé dobni. Fekete néni figyelmeztetett, amikor először mentem tejért, hogy vigyázzak, mert a Bóbi csak az oldalával lökdös, de a Bimbó hóbortos, könnyen meg is rúghat, jobb, ha nem megyek közel hozzájuk. Így hát inkább a konyhába mentem, ahol András bácsi a rádiót hallgatta, ami azt mondta, hogy az ötödik sípszó tizenkilenc órát jelent; és erre az ötödikre, ami hosszabb is volt, mint a többi négy, a falon lévő kakukkos órára pillantottam. Nagyon szép az a kakukkos óra, mondtam, hogy mondjak valamit egyáltalán. Az igen, szép, még az apám faragta a házát diófából, a kis háztetőt, meg a levélkéket cseresznyéből, de nem igazi kakukkos óra ám, mondta András bácsi és a szemüvegét letéve felállt, majd óvatosan leemelve a kissé pókhálós szerkezetet a falról megfordította és a hátulját felém tartotta. Látod, ebben nem lakik madárka. Belenéztem, és tényleg nem lakott benne, mert helyette egy világoskék orosz vekker volt néhány szöggel beleerősítve a fadobozba. Nem is tudom, mikor ment tönkre, talán még a háború alatt. A vekkert már én szereltem bele, most az hajtja a mutatókat. De működik, kicsit késik ugyan, de az jól van úgy. Látod, ez a mi kakukktojás óránk! – mondta, és elnevette magát, mire én is nevetni kezdtem. Kettő és három óra körül, amikor a Róka és a hörgő Wartburg felértek az Árok utca tetejére, oda, ahol már elfogy az útról az aszfalt, Balázs épp egy vörös hajzuhatagot, egy zöldfenyőillatot, én meg egy szúnyogriasztót és egy borotvahabot dobtam a Trabant gumi belsejében lobogó lángok közé. Az első flakon durranásra lefékeztek a kocsik, a Róka kiszállt, mire mi futásnak eredtünk. A másodikra már átmásztunk a lenyomódott kerítésen és biciklire pattantunk. A harmadikra sűrű, barna füst tört föl falu irányából és a negyedikre kongani kezdett a református templom harangja.
A Kossuth és Árok utca sarkán ágyneműk, függönyök, kisebb szekrények, asztal, néhány szék, egy ócska mosógép meg egy betört képernyőjű tévé hevertek szanaszét. Néhány bátrabb férfi megpróbált a ház közelébe férkőzni, hogy a kitört ablakokon keresztül mentse azt, ami még menthető. Fekete András kezében egy füstölgő fadobozzal kilépett az udvarra nyíló konyha ajtaján, ami fölött már a tetőt falták a sárga lángok. A nadrágja zsebéből egy kék szegélyes kendőt húzott elő és miután megtörölte vele izzadt, kormos homlokát, ráterítette a dobozra. Az ötödik durranás, ami nagyobb volt, mint a többi négy, megemelte a ház tetejét, lángba borította az udvart és összedöntötte az istállót, amiben a két tehén lakott. Mire a tűzoltók a helyszínre értek, az épület már teljesen leégett. A szájtátók is hazafelé indultak, csak néhány boldogtalan kotorászott még az utcán szerteszét hagyott lomok között.