Nemrégen hallottam egy megrendítő esetről, amely sajnos nem az első, s azóta sem hagy nyugodni. Egy hívő ember, aki hosszú ideje a depresszió betegségétől szenvedett, öngyilkos lett. Öngyilkosságának hátterében részben az állt, hogy a keresztyén közösség elutasította, kitaszította, s egyáltalán nem állt mellette támogatólag. Számos kérdés vetődik fel ennek kapcsán, ezek közül csupán néhányat idézek ide. Vajon milyen keresztyén közösség az, amely a betegségben szenvedőt – valamilyen helyesnek vélt vallásos meggyőződéstől vezérelve – nem támogatja, hanem kitaszítja? Vajon hol van a határa a „szeresd felebarátodat, mint magadat?” jézusi parancsnak?
Milyen szerepe van a krízisben lévő egyén életében a hitnek? Ha a megváltás tökéletesen végbement, hogyan történhet meg ilyesmi?

A 20. századi pszichológiatudomány kibontakozása során a vallásról, vallásosságról, a személyes istenkapcsolatról sokan sokféleképpen nyilatkoztak. Míg a 20. század elején S. Freud, a pszichoanalitikus iskola megalapítója még kényszerneurózisnak, illúziónak tartotta a vallást, a század második felétől annak lehetünk tanúi, hogy a különböző pszichológiai irányzatok képviselői az ember alapvető szükségleteként írták le a vallásosságot. Sőt, mára oda jutottunk, hogy komoly kutatásokat (pl. J. Maltby, C. Lewis, L. Day, 1999) végeznek arra nézve, milyen mértékű a vallásosság, a hit, az imádság egészségvédő, mentálhigiénés szerepe.

Mind a személyes példa megosztásával, mind a pszichológia tudományában a vallásossághoz való viszonyulásban beállott, éppen csak érintőlegesen bemutatott változás érzékeltetésével arra kívánok rámutatni, hogy napjainkban égetően szükség van a kríziseket átélő, esetleg azzal megküzdeni nem képes hívőről alkotott torz képünket valamelyest helyre tenni.

Hiszen miért lenne igaz az a vallásos meggyőződés, miszerint keresztyén ember nem lehet lelkileg beteg? De nem is kell talán ilyen messzire mennünk, elég, ha úgy fogalmazok, hogy helytelennek tartom azt a szemlétet, miszerint a hívő ember mindig a topon van lelkileg. Jézus soha nem állított ilyet. Sőt, számos esetben a lelki betegekhez lépett oda, hiszen nem tudom elképzelni, hogy a testi betegséget magában hordozó kortársai ne lettek volna éppen betegségük miatt lelkileg sérültek. Nekik segített. „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek” – olvassuk Mk. 2:17-ben.

Életünk alapvető természetéből adódóan tele van krízishelyzetekkel, melyeken túl újabb és újabb nem várt nehézségekkel is szembetalálhatjuk magunkat. A valóság azt mutatja, hogy a hívő embert éppúgy nem kerülik el a krízisek, nehézségek, mint az Istenben nem hívőt. Élete válságba kerülhet, lelkileg megsebződhet, sőt meg is betegedhet – lásd a fenti példát. Ilyen állapotban nemcsak ő, de közvetlen környezete is szenved.

A világ hatása alól, az élet folyása alól nem tudjuk kivonni magunkat. Jézus főpapi imájában így esedezik értünk az Atyánál: „Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem, hogy őrizd meg őket a gonosztól.” (Jn. 17:15).
A nehézségek idején nem marad magára a lelkileg beteg hívő ember, hiszen mind
a személyes istenkapcsolata, mind a közösség megtartó ereje mankót jelent számára.

A hívő embernek a nehézséggel való, reménytelennek tűnő megküzdésben plusz erőforrása személyes hite, istenkapcsolata, amelyet legintenzívebben az imádság csatornáján keresztül él meg. Az imádság ilyen módon védelmet nyújthat, erősíthet a megküzdésben.

Ezen felül fontos szerep jut a gyülekezet tagjainak, akikre Krisztus követőiként igazi keresztyén közösséggé kovácsolódva rábízatott a felebarát. Személy szerint én is felelek azért, hogy egy lelkileg megsebződött testvérem mennyire érzi a közösség támogató, megtartó hatását. Te mit gondolsz, képes vagy ilyen felelősséget vállalni a másikért, a felebarátodért?