Nemrég hosszabb útra kellett mennem (714 km), s megkértem több barátomat, kísérjenek el erre a monotonnak tűnő utazásra, mert nem szeretnék egyedül menni, ennyit vezetni, egyébként is beszélgethetünk végre, nem kerül semmibe, s az ember még jót is tesz közben másokkal (csángó gyerekeknek vittünk (vittem) iskolakezdési eszközöket).

Az ötlet is hirtelen jött, a megvalósítás ideje közeli volt, és az időpont is elég rossznak tűnt, lényeg a lényeg: sem közelebbi, sem távolabbi barátaimtól nem jött pozitív válasz hívogatásomra. Nem csak a hat közelebbitől, mástól sem. Talán égi jelnek is vettem, így aztán egyedül vágtam neki a nagy távnak, s magányosan hajtottam végre a küldetést, mint Rambo szokta volt.

Mért nem jöttek a meghívottak? Ha nagyon biblikus szeretnék lenni, akkor van analógia: egyik földet, öt iga ökröt vett, s azt próbálta ki, a másik esküvőre kapott meghívót, a harmadik a szüleinek segített, a negyedik-ötödiknek kerek születésnapot (90 év!) ünnepelt a családja, a hatodiknak jegye volt. Tehát jogosan maradtak távol. Persze én mégis elgondolkodtam, vajon fordított helyzetben én is hivatkoztam volna valami nélkülözhetetlenre? Mit lehet feláldozni a másikért?

Az is eszembe jutott, hogy vajon ha azt mondom, hogy halálos beteg vagyok, az orvosok pár hónapot mondanak, ez az utolsó útjaim egyike, akkor vajon eljöttek volna? Minden bizonnyal. De miért lenne az más szituáció? Csak éppen a halál rettentése? De miért? És vajon jó (jobb) beszélgetések lettek volna, nem félelmekkel teliek, kényszeredettek, megterheltek, melyben nem tudunk egymással mit kezdeni? 

Persze az út, az elmaradt beszélgetések hiánya nem adott okot semmi különösebb következtetésre. Nem váltak ezáltal kevesebbé a szememben, nem lettek kevésbé jó barátaim az illetők, ez nem is volt kérdés, talán nem is mindenki tudja, hogy miből maradt ki. Inkább az a kérdés, hogy mit lehet vállalni a másikért, mi az elvárható, van-e egyáltalán ilyen stb. De vannak alkalmak, melyek nem térnek vissza. Erre a Biblia egyenesen azt írja, hogy az idők gonoszak. Az, ami időnként fogságban tart minket, ami rabul ejt, ami meghatároz, ami korlátoz, az lehet a szabadságom forrásává.

Mi vállalható tehát a másikért?

Mi várható el a másiktól?

Mit jelent ma a barátság?

Jó az, ha semmi elvárásunk nincs? Ha annyira szabadok vagyunk, hogy a másik bármikor beléphet és kiléphet az életünkből? Ha a mai trendhez simulva nem köteleződünk el senki mellett tartósan? Azt kell éreztetnem a másikkal, hogy nem várok el semmit, vagy csak jóval kevesebbet, mint azt magamtól várnám? Egyáltalán, mit kezdjük az elvárásokkal? Nem inkább arról van-e szó, hogy akkor lehet valaki szabad egy kapcsolatban, ha nincsenek elvárások, illetve ha nem kell őket megfogalmazni?

Jézus így fogalmaz: nincs senkiben nagyobb szeretet annál, mint amikor valaki életét adja barátaiért, ami egyrészt a barátság csúcsa, másrészt Jézus maga bizonyította is életével saját igazságát – meg lehet halni a barátért. Nem valami teátrális filmjelenetre gondolunk itt, hanem éppen arra, mennyire lehet szeretni valakit, mennyire szerethető az illető. Nem lesz-e túl nagy teher a másik számára, ha azt mondom: jobban szeretlek magamnál, az életemnél! Nem azért, mert ő nem érzi ezt, inkább úgy pontosítanám: ő nem így mondja el, nem így fogalmazza meg, nem így reagálja le. Ettől a másikra nehezedő szeretet-teher éppenhogy nagyobb lesz, mintsem kevesebb és felszabadítóbb lenne?

Persze maguk a kapcsolatok is lehetnek ma válságban. Mi az igazi barátság?
Kik az igazi barátok? Hol kezdődik a barátság? Hogyan veszíthető el a barátság?
És hogyan nyerhető vissza? Örök barátság? Fiú-lány barátság? Bizonyos kérdéseket az ember kénytelen újra és újra feltenni magának. Idealizmusokban élünk még mindig? Vannak abszolút fogalmaink? Például a barátságról is régi, ósdi álomképeket kergetünk? A szőke kisfiú már nem várja a rókát? Mindig szeret a barát, de testvérré a nyomorúságban válik – vagy valami ilyesmi. (Péld. 17,17) 

Odze György: Különös dolog a barátság c. novellájában a barát éppen akkor mutatja meg igazán arcát, amikor úgy is vállalja a barátja által okozott balesetet, hogy az közömbösen viselkedik iránta, megkérdőjelezve az ő részéről a barátságuk alapját, és tudomást sem vesz társa áldozatáról.

Nem a barátság van válságban, hanem maximum én magam, magunk, magad. Hogy milyen értékes egy kapcsolat, az többnyire csak később derül ki. Amikor visszahozhatatlanná lesz a jelen biztonsága, s a hiányt az elvesztés keserves érzése teszi elviselhetetlenné. Hiszen mindnyájan kíváncsiak vagyunk a történet végére.

Mert a lényeg mégiscsak a menyegző. Az is, hogy bejutunk-e, az is, hogy mit csinálunk ott, és hogy kikkel töltjük el. Végül is nem mindegy, hogy kikkel töltjük el az örökkévalóságot. Egyáltalán nem mindegy.