A közelmúltban 25 éves lettem. „Szemtelenül fiatal” – hangzik sok esetben előttem, mögöttem, és valóban, nem tagadom, még minden ízületem működni látszik és nincs gond a memóriámmal sem. Azonban ahhoz elég ez az idő már, hogy visszatekintsek. Mert utólag nézve a legérdekesebb az isteni rendezés, hogy mikor melyik kilincs lenyomása hozott fontos dolgokat az életembe, vagy éppen melyik találkozás, cikk, egyetemi óra, utazás. Vagy mi vitt éppen egy fölösleges vargabetűre.
Akkor, onnan közelről még nem látszott. Úgy érzem, fontos magamra nézni. Reflektálni. Sok újabb vargabetűtől óvhat meg, ha az ember tudatosítja az eddigi tapasztalatokat. 

Éreztem én ezt a teológián is, ahol ha nem is az ember maga, de istenképe és saját lelkészi identitása nagyban átalakul. Emlékszem, egyik évben sok olyan könyvet kellett olvasnunk, amelyekben különböző teológiai felfogásokat sorolt fel és igyekezett bemutatni a szerző. Akkor, önmagam keresésében nagyon fontos lett nekem ez a sok irányzat. Egy vonatúton el is kezdtem ilyen mondatokat írni: fundamentalista vagyok, mert: ... és mégsem vagyok fundamentalista, mert:...
Liberális vagyok, mert, és nem vagyok liberális, mert. És így tovább a feministával, a történelmi szemlélettel, a felszabadulás-teológiával... Mert mindegyikben találtam olyat, ami tetszik, ami az én hitemben is hangsúlyos, és olyat, amit már nem tudok a magaménak érezni. Szemezgettem, mint a tyúk a magból. Élveztem is ezt a különcséget, sőt fel is állítottam egy teóriát.  A kamaszkor arra való, hogy az ember beálljon rockernek, diszkósnak, entellektüelnek, csavargónak és sportolónak egyben – s mindezek végére a mozaikokból összerakosgassa önmagát. Ugyanígy képzeltem el a vallási szocializáció hitfejlődését. Sok mindent, végleteket és különlegességeket végigjár az ember, míg önmaga megérik. Ezzel eddig nem is lenne gond, de mély ítélet volt bennem azok iránt, akik viszont beleragadtak mégis egy-egy előre kitaposott útba és irányzatba. Ezt alá látszott támasztani, hogy két ismerősöm is a szemem láttára nőtte ki a maga vonalas irányzatát. 
  Talán vannak is részigazságok a teóriámban.  De most egy igében rám köszönt egy másik aspektus. Lukács evangéliumának 20. része kezdődik azzal, hogy a farizeusok faggatják Jézust, honnan is van az ereje. Provokálni akarnak egy nagy coming outot. Jézus viszont visszakérdez és ők ott állnak meglőve: "Ha azt mondjuk: mennyből, azt fogja mondani: Akkor miért nem hittetek neki? Ha pedig azt mondjuk: emberektől, az egész nép megkövez minket, mert meg van győződve arról, hogy János próféta volt." Ezért azt mondják Jézusnak, hogy nem tudják. És ezért Jézus sem felel nekik. Néma harapható csönd.
  Az jutott eszembe, mennyire szoktunk félni itt belül az egyházban attól, hogy milyen válaszokat adunk. Jaj, nehogy liberálisnak gondoljanak, vagy épp nagyon kegyesnek, karizmatikusnak és egyéb. Csak el ne jussunk odáig, hogy nem marad válaszunk. Ebben a történetben Jézus is megadja a lehetőséget a coming outra, de a gyávaság győz, hogy ki mit fog reagálni és gondolni. Ugyanabban a különutasságban – aminek valljuk be, van némi köze a sznobizmushoz –, amiben én kerestem magamat, ők választ keresnek. Csak az a baj, hogy egy efféle eldöntendő kérdésre nincs harmadik út. Kétválasztásos a történet. Nincs hova bonyolítani, különcködni. A posztmodern legaljára csúszunk akkor, amikor eljutunk ide, hogy nincsen válaszunk arra, honnan jön Jézus hatalma. Mondhatnám, megadtuk magunkat. 
A kritika fontos. Egészen addig, amíg még a kritika felett is tudunk kritikát gyakorolni. Azaz nem tesszük életünk egyetlen igazságává.  Ha maradnak pontok, tézisek, emberek, akikkel tudunk azonosulni anélkül is, hogy kritikát kellene gyakorolnunk.