Teológus koromban egy évfolyamtársam megkért valamire. Nemet mondtam. Elég nehezen fogadta el a visszautasításomat, és azt mondta: „Tudod, Gergő, ez szolgálat!” Ezzel valamiféle presszúrát akart rám gyakorolni, és részben sikerült is, mert némi lelkiismeret-furdalással mondtam másodszorra is nemet. Magamban pedig dühöngtem. Nagyon nem tetszett, hogy keresztyén hitemre, elköteleződésemre apellálva akart rám erőltetni valamit. 

A fenti kis történet iskolapéldája annak, hogyan is működünk. Nem tudunk nemet mondani. Inkább igent mondunk, mert nem akarjuk a másikat megsérteni, kötelességünknek érezzük, hogy mindent megtegyünk, amire megkérnek minket. Vagy elkezdünk haragudni arra, akinek igent mondunk, feltesszük az ilyenkor szokásos meddő kérdéseinket: miért én? Miért pont most? stb.
Sajnos nagyon kevesen ismerik keresztyén körökben az asszertivitást, önmagam helyes képviseletét, felvállalását, amiben megvan a nemet mondás lehetősége is. Vagy passzívan reagálunk, mindent bevállalva, mert nem merünk szembenézni az esetleges konfliktusokkal, nemtetszéssel, vagy agresszívek leszünk, dohogunk, de azért megcsináljuk, amire kérnek. Egyik „igenünk” sem hiteles és őszinte. De nem tudunk nemet mondani, mert egyrészt elhisszük, hogy nem szabad nemet mondani, másrészt nem tudjuk, hogyan is kell visszautasítani valamit. Ebben is passzívak vagy agresszívak vagyunk. Leugatjuk a másikat és elzavarjuk, vagy addig hallgatunk, sunnyogunk, amíg megkér mást.
Az asszertív keresztyén tudja, hogy nemet mondani nem bűn. Ha tisztában vagyok saját határaimmal, képességeimmel, erőmmel, időmmel, akkor józanul tudok mérlegelni, el tudom dönteni, mit tudok elvállalni és mit nem. Ha ebben gyakorlom magamat, akkor azt is megtanulom, hogyan kell nemet mondani úgy, hogy ne bántsam meg a másikat és megértse, visszautasításom nem neki, hanem a kérésnek szól.

A nehézség nem is ez. Sokkal keményebb dió, amikor önmagammal találom szemben magamat. Mi van, ha én nem is akarok nemet mondani? Mi van, ha mindent be akarok vállalni, mert úgy érzem jól magam? Mi van, ha annyira nagy rajtam a környezetem nyomása (főnök, gyülekezet, házastárs, család, kortárs csoport, barátok stb.), hogy képtelen vagyok nemet mondani?
Itt bújnak elő a sötétből azok a mondatok, amelyeket szeretnénk újra visszaűzni a sötétbe, amelyeket talán soha nem tudtunk kimondani. „Akkor vagyok értékes, ha másokon segítek.” „Gyenge vagyok, hogy igazán felvállaljam önmagam.” „Eddig helyettem döntöttek, amit mások kérnek, az a jó.” „Félek a visszautasítástól, megalázottságtól, kirekesztéstől.” És folytathatnánk a végtelenségig. Ezek a mondatok arról beszélnek, hogy van valami mély oka annak, hogy nem tudunk nemet mondani. Ettől könnyen megijedünk, visszaűzzük ezeket a mondatokat a sötétbe, és élünk tovább, azzal a nyomasztó tudattal, hogy valami nagyon nincs rendben. Persze bebeszéljük magunknak, hogy velünk semmi baj, és ezt még le is öntjük egy kis vallásos sziruppal, megideologizáljuk a keresztyén segítségnyújtással. És kész is egy szép, tetszetős időzített bomba, amely bármikor felrobbanhat. 

Jézus a megváltással szabadságot is adott nekünk. Szabadságot a nemet mondásra. Ha ebből a szempontból vizsgáljuk meg az evangéliumokat, látni fogjuk, Jézus sokszor mond nemet. Nemet mond a tömegnek, aki királlyá akarja tenni. Elmegy attól a több ezres tömegtől, akik minden szavát szomjazóként isszák, és egyedül imádkozik egy magányos helyen. Nemet mond tanítványainak számtalanszor. Ha Jézus nem tudott volna nemet mondani, munkálkodásának első heteiben, sőt napjaiban, tönkretette volna az őt követők sokasága. Jézus azonban tudta, hogyan őrizze, védje meg magát azért, hogy aztán teljesen önmagát adja értünk. 

Végül elmondok egy történetet egy lelkészről. Egy lelkészről, akit azért keresett fel rengeteg ember, mert mindig ráért, mindig elérhető volt, soha senki előtt nem zárta be az ajtót. Egyszer aztán annyira zsúfolttá tették a napjait az őt felkereső emberek, hogy igazán semmire és senkire nem volt ideje. Kapkodott, mindenbe belekapott, de nem fejezte be. Egyszer aztán belátta, ez így nem mehet tovább. Egyik este azt mondta Istennek: „Uram, ha róluk tudsz gondoskodni azzal, hogy ideküldöd őket, most gondoskodj rólam. Ma nem foglalkozom senkivel, bárki csenget is, bárki telefonál is.” Így is tett. Persze csöngettek, telefonáltak, de nem nyitott ajtót és nem vette fel a kagylót. Így tett utána több este is. Az emberek először furcsállták, nem értették, aztán haragudtak rá, végül elfogadták és megszokták, hogy a lelkész ugyanúgy szereti őket, ugyanúgy időt szakít rájuk, de nem akármikor.