„Fekete, fehér, igen, nem, mit vettél a pénzemen?” – tettük fel egymásnak gyakran a kérdést, kiskamaszok, és válaszoltunk, majd beszélgettünk, elkerülve a tiltott szavakat. Persze nem mindig sikerült, becsúszott egy-egy fekete, fehér az éjsötétek és tejszínek mellé, ahogy a persze és dehogyis sem mindig jutott reflexesen eszünkbe, ha a kérdező jól megcsavarta a dolgot. De a beszélgetés és nevetés majd mindig sikerült, s a fekete, fehér, igen, nem sem szenvedett kárt vele, jelentésük kitágult egy árnyaltabb tartomány felé. Gyakran eszembe jut azóta, jó néhány szavunkkal el kellene játszani ezt a tilalomjátékot, hogy kimozdítsuk masszívan beágyazódott jelentéséből, nem a szó ellenében, hanem éppenséggel a szó eredeti jelentése védelmében. Hiszen képesek vagyunk úgy hozzászokni egy-egy szóhoz, kifejezéshez, hogy bele sem gondolunk igazán, mit is mondunk.

Egy íróbarátom ajánlotta, hogy az olyan fogalmakról, mint a hűség, szeretet, akkor tudok igazán beszélni, ha nem mondom ki magát a szót. Nem mást mondok, nem mellébeszélek, hanem másként, kizökkenve a megszokott kerékvágásból. Kosztolányi Dezső „mögöttes országrésznek”, Nemes Nagy Ágnes „névtelenek senkiföldjének” nevezi azt a ki nem mondott, csak közelítően verbalizálható háttértartományt, amely a szavaink mögött rejlik. Kosztolányi odáig megy, hogy kontárnak nevezi, aki „mindent kifejez, amit érez és gondol, s odadobja nekünk minden szavát.” A művész sejtető, az olvasót társ-alkotóvá avató attitűdje a szavak differenciáltabb szemléletére késztet: „A költészetben mindig a háttér számít, egy érzés és gondolatvilág rejtetten ható delejessége, az a láthatatlan, dúsan felszerelt és kimeríthetetlen mögöttes országrész, melynek a betű csak afféle előretolt katonája.” (A kiolvashatatlan vers) Mert bizony könnyen kiderül, hogy még az oly alapvető szavak is mást jelentenek a hátterükkel, mint a fekete, fehér, igen, nem.

R. D. Laing: Tényleg szeretsz? című lírai abszurdja így kezdődik (Tandori Dezső fordítása): 

nő: Szeretsz?
férfi: Igen szeretlek
nő: Mindennél jobban?
férfi: Igen mindennél jobban
nő: Az egész világnál?
férfi: Igen az egész világnál
nő: Szeretsz?
férfi: Igen szeretlek 

A mindennapos párbeszéd akkor válik gyanússá, amikor a nő másodszor teszi fel ugyanazt a kérdést. Az ismételt „Igen szeretlek” érezhetően nem ugyanaz, mint először. A betűalak azonos, talán a hangalak is, csak metakommunikatív jelekkel lehetne közvetíteni a változást. A párbeszéd innen kezdve sokkal feszültebb: 

nő: Szeretsz itt lenni velem?
férfi: Igen szeretek itt lenni veled
nő: Szeretsz rám nézni?
férfi: Igen szeretek rád nézni
nő: Butának tartasz?
férfi: Nem, nem tartalak butának
nő: Vonzónak tartasz?
férfi: Igen vonzónak tartalak
nő: Untatlak?
férfi: Nem, nem untatsz
nő: Szereted a szemöldökömet?
férfi: Igen szeretem a szemöldöködet
nő: Nagyon?
férfi: Nagyon 

Sikerült végre mást mondani az igen helyén. A „Nagyon”, érzékeljük a szavak mögött, többet jelent az igennél, azt is, hogy nagyon, de nagyon elegem van már szemöldök-magadból, és azt is, hogy nagyon, de nagyon szükségem lenne a szemöldököd mögötti érzés- és gondolatvilágra. A meta-jelentés felülírja és differenciálja az igent. Laing folytatja a dialógust, a nő végül még az esküt is kicsikarja az igen helyén. Pedig a férfinak csak annyit kéne mondani, hogy dömdödöm, és szeretni a nőt. Vagy fekete-fehér-igen-nemet játszani vele egy kicsit. Vagy „gondolj-rám-virág”-ot (Nemes Nagy Ágnes: A gondolj-rám-virág): 
 

A gondolj-rám-virág,
az volna szép, az volna szép,
a gondolj-rám-virág,
az barna-kék, az barna-kék
(csak volna barna, volna kék,
a gondolj-rám csak volna szép,
mert nincs ilyen).

A nefelejcs azt mondja: nem,
a gondolj-rám: igen, igen,
azt mondja, hogy: igen. 

Nemes Nagy tudja jól, hogy a jelentések nem adják magukat könnyen. Ami gondolatbeszédben, a csak sejthetőben megszületik, vagy ami még odáig sem jut el, de van, mert érzése betölti az embert, az „Névtelen”, azért költők, misztikusok és szerelmesek kelnek útra, vagy olyan világteremtő elme, mint Tolkien. Hiszen a gondoljrámvirág az ő képzeletében született meg először: A rohani havasok, a Fehér-hegység nyugati lejtőin fehérlő csillagforma virágokra mondja Gandalf: „Mily szépek e csillogó szemek a fűben! Ez a gondoljrámvirág, …egész évben virít, és mindig ott, ahol halottak nyugosznak.” (A Gyűrűk Ura, III. könyv, 6. fejezet, Göncz Árpád fordítása)

A névtelenek nincsenek, és mégis vannak, mert érzéseinkkel, sejtelmünkkel felfogjuk őket. Egész hegyoldalt, sőt egész világot töltenek be. A költőnő a nefelejcsben látja meg azt a parányi szépet, ami barna-kék szemével igent is, nemet is tud mondani, anélkül, hogy belepirulna. Nemcsak látja, hallja is: a nefelejcs azt mondja: nem, nem felejtelek el. A gondolj-rám azt mondja: igen, eszembe jutsz akkor is, ha nem tudok a szemöldöködre nézni. Nefelejcs-nemje, gondolj-rám-igenje valóságosabb, mint a nő által kicsikart verbális igenek-nemek Laing doktor dialógusában. Akkor is, ha csak a képzelet szüleményei, „mert nincs ilyen”,  jegyzi meg a zárójeles reflexió.

Jó, hogy Nemes Nagy tudja és sejti, nem a zárójelé az utolsó szó. A „gondolj-rám”, bár virtuális létező, igenével világot teremt, gondolj-rám-utakat nő és férfi, ember és ember között. „Azt hiszem, a költő kötelességei közé tartozik, hogy minél több Névtelennek polgárjogot szerezzen.” (A névtelenek) És minél több konvencionális szónak adja vissza a névtelenek hátországával való kapcsolatát.
Jó volna (és szép), ha nem csak misztikusok, szerelmesek, kiskamaszok és költők fáradoznának ezen.