Volt egyszer egy csapat… sok legendás film kezdődik így. Hálás vagyok Istennek, hogy volt az én életemben is egy olyan első, egy megismételhetetlen, amit keresni máshol nem is érdemes.

Volt egyszer egy csapat, ahol nem mi választottuk egymást. Minket választottak egymásnak. Mások voltunk, nagyon különbözőek, és mégis… Abban a négy évben, amíg velük voltam nap mint nap, sokat tanultunk és tanítottunk együtt. Olykor haragudtunk is, meg értetlenkedtünk. Csiszolódtunk. Tükröt tartottunk. Elfogadtuk a másikat minden gyengeségével, erősségével nagyszájúságával vagy épp csendességével együtt. Ha kellett, együtt húztuk az igát, összezártunk és küzdöttünk egymásért, a jó ügyért.

A kérdés utólag mindig csak az, hogy mi volt a titka ennek az egyszeri és különleges dolognak? Nem tudom, mert titok… de találgatni tudok. Talán az, hogy igazából, mélyről fakadóan igent tudtunk mondani egymásra. Úgy, ahogy voltunk szerettük és elhordoztuk egymást. Szerintem erre mindenki vágyik. Nagyon jó, ha van egy ilyen csapat, egy család, egy baráti közösség, egy munkatársi csapat, egy gyülekezet. Egy vagy több hely, ahol őszinte igent mondanak rám és én is másokra.

Igen.

Igen, így kellesz, igen, így vagy jó, ahogy vagy.

Igen, nem akarlak megváltoztatni. Inkább megyek veled a változásod útján és kísérlek. Számíthatsz rám!

Igen, bízom benned. Igen, megbízhatsz bennem.

Igen, ha kell, el tudlak engedni, mert tudom, hogy ha úgy kell lennie, újra megtalálsz.

Igen, elhiszem, hogy te is szereted Istent, akkor is, ha nem úgy tértél meg, mint én.

Igen, nem zavar, hogy a te szívedet más énekek töltik be, amivel Istent magasztalod, mint az enyémet. Bízom benne, hogy a mennyben mindkettőnk énekeit tudni fogják majd és velünk éneklik az angyalok!

Igen, elhiszem, hogy tudod, mit csinálsz még akkor is, ha én egyáltalán nem ezt tenném a helyedben.

Igen, a testvérem vagy, hiszen egy az Atyánk.

Igen, harcolok én is az előítéleteim ellen, amik lehet, hogy feléd is megvannak bennem, de ha mindketten harcolunk ellenük, biztosabb, hogy tudjuk szeretni egymást.

Igen. Szeretlek, mert a testvérem vagy. Nagyon egyszerű. Ezért olyan nehéz.

A legnagyobb félelmeim azok, amikről csak álmodni merek. Van egy szörnyű álmom az egyházról, Isten népéről, a keresztyénekről. Az, hogy világban élő emberek elmennek mellettünk. Nem vesznek észre semmit. Semmi lényegeset. Nem értik a szubkultúránkat. Nem találják meg köztünk Krisztust. „Nem, ők nem azok…”- mondják. Kihűlt templomokat és elszigetelődött embereket látnak csak. Ők Isten fiainak megjelenését várják. Azokét, akikről meg lehet tudni, hogy Krisztus tanítványai, mert igazán szeretik egymást, mert tényleg igent mondtak egymásra és megbíznak egymásban. Álmomban a legnagyobb kudarc, hogy Krisztus valódi vonásait nem ismerik fel rajtunk.

Áldom az Istent, hogy a valóság nem ez még. Imádkozom, hogy soha ne is legyen teljesen! Igen, imádkozom, hogy csak egy kicsit több szeretet és elfogadás legyen köztünk ma, és egy kicsit több holnap- hogy én magam képes legyek kimondani az én saját „igen”-jeimet is. És hogy tudjunk minél többen igent mondani egymásra! Hiszen lehetetlen, hogy aki valaha egyszer igazán megértette, átélte az Isten feltétel nélkül elfogadó kegyelmét, Isten nagy „igen”-jét önmagára, ne mondjon igent a másik emberre!