Az egészséges pszichéjű emberre jellemző a félelem. Aki sohasem fél, az nem lehet normális elme - ma is határozottan emlékszem erre a nehezen kétségbe vonható okfejtésre, amelyet néhány éve hallottam egy egyetemi előadóteremben üldögélve. A professzor számára világos és egyértelmű igazság volt, talán axióma, olyasfajta törvényszerűség, amely az emberi lélek alapvető életfolyamatát írja le, olyan egyszerű állítás, amelyre bonyolultabbakat lehet építeni. 

Lecsupaszítva: félelem nélkül nincs egészséges ember. Aki nem fél, az beteg. Fontos kérdés, hogy megcáfolhatatlan igazsággal van-e dolgunk. Próbáljuk meg kikutatni! 

A félelem azért van, hogy óvjon bennünket. Kijelöli a határokat. Aki feszegeti a határokat, azon pedig megbotránkozunk. Ezt a törvényszerűséget feszegeti a cirkusz. Olyan embereket gyűjtenek össze, akik „határsértők”, nem rettegnek felmászni a póznára, amelyre a normál ember félne felmászni, aztán azon mindenféle gyakorlatokat mutatnak be, s végül lenyűgözik a nézőt, hogy épségben hagyták el a porondot. Pedig ők is érzik fizikai korlátaikat, meg az extrém sportolók is, de a kockáztatás közben felszabaduló adrenalin erősebb, mint a félelem. 

Azonban nem csak a fizikai határokat kell félelmeinken keresztül felismernünk.
Fel kell ismernünk gazdasági határainkat is. Aki jobban retteg, kockás füzetet használ, nehogy elcsússzanak a számok, aki pedig kevésbé retteg, azaz felelőtlen, adósságokba veri magát. Egyikbe a másik után, mert hiányzik belőle a félelem, a félelménél jobban szórakoztatja a kockáztatás közbeni eufória. 

Van, aki a szerepléstől fél, és minden vizsgán kínkeservesen esik át, és egy néhány fős értekezleten is kényelmetlenül érzi magát. Mások exhibicionisták, színésznek, politikusnak, tanárnak vagy éppen lelkipásztornak állnak és várják a szereplés alkalmát, és örömüket lelik benne. 

Van etikai félelem, amely a törvények megszegésétől tart vissza, mert a törvénynek visszatartó ereje van, elrettent a hatóság, s úgy érezzük, a társadalom értékes tagjaként definiálva önmagunkat ragaszkodnunk kell a jogi tisztasághoz is - így érvelnek a freudisták. 

De mi a helyzet az életünket bénító félelmeinkkel? Azokkal nem kell leszámolni? A szorongásokkal, a fóbiákkal, amelyek indokolatlanul bénítanak bennünket? Ezek azok a bizonyos aggodalmak. Mert ezek nem védenek, csak korlátoznak. Indokolatlanul rettegésben tartanak. Megterhelnek életünk legjobb és legrosszabb pillanataiban is, elvehetik az életörömünket. 

Azt gondolom, erre lehet megoldás a hit. Ne félj, csak higgy, mondja Jézus a gyermekéért aggódó Jairusnak, s a tenger lecsendesítésekor is kicsinyhitűnek nevezi az életükért aggódó, kiáltozó tanítványokat. Vagy vegyük példaként az 5000 ember jóltartását! A tanítványok megdöbbennek, amikor megértik, Jézus kenyeret akar adni a sokaságnak. Talán meg is rémülnek – miként lehetne kivitelezni a feladatot, rettegnek a kudarctól, hogy nem valósul meg az Úr terve! 

A sorsunkért, a küldetésünkért való aggodalmaskodás nem kedves Istennek. Az egzisztenciális aggodalom sem – Az Úrnak gondja van még a ruházkodásunkra is – hívja fel a figyelmünket Jézus a tanításában. 

Azaz mind az egzisztenciánk, mind a sorsunk Isten kezében van. Énekeink is gazdagon bizonyítják ezt: „Ne aggodalmaskodjál, nézz Istenedre fel...” - azaz aki aggodalmaskodik, az nem Istenre figyel, hanem másra. A körülményekre, a veszélyekre, emberi nyomorúságára, de nem Istenre. Pedig a Heidelbergi Káté szerint Istennek a hajunk szálára is gondja van. 

Hatalmát, mindenható Úrságát, isteni erejét védőhálóként feszíti ki fejünk felett.És ez felfoghatatlan! Ez logikátlan! Ez tapasztalatokon túl, mérésekkel, matematikával, vagy bármely más tudománnyal bizonyíthatatlan. 

Hitre van itt szükség. Mert hit által világossá válhat számunkra, hogy az az Isten, aki halálba adta a Fiát és feltámasztotta, hogy örök életünk legyen, annak gondja van a sorsunkra. Annak gondja van a biztonságunkra, ételünkre, italunkra, ruházatunkra. Megóv bennünket a legnagyobb nehézségekben is, és kihoz bennünket a legmerészebb helyzetekből is. Azaz kitágulnak a határok. Egészen az Isten trónjáig. Az új határokat a Szentírás jelöli ki, s fejünk felett felragyog a végtelen nagy ég szabadsága. 

Van még okunk félni, rettegni? Szükséges?