Nemrég olyasmi fordult elő velem, ami utoljára gyerekkoromban: háromnapi ágynyugalomra ítélt egy vírus. Mit tegyen az ember, ha még ülni is fáj és felkelni sincs ereje: gyerekkori filmélményeket keresve előszedtem a Cápa (Jaws) összes fellelhető részét. Nem mondhatni, hogy magasröptű filozófiai kérdéseket tárgyalna az opusz: minden részben előkerül valahonnan egy minden részben nagyobb cápa, aki áldozatokat ejt, a jól ismert ideges zenére műfogait vájja műtestrészekbe, hogy lássunk némi művért. Mai fejjel vicces. Gyermekkoromban, emlékszem, még a fürdőkádban is rettegtem egy darabig. 

A harmadik rész után majdnem megtorpantam, de jó, hogy még a negyedik részbe is belefogtam, mert ebben valami megragadott: cápa és ember között valami misztikus – transzcendens vonzódáshoz hasonló alakul ki. A Cápa bosszújában az első rész főszereplőjének (Martin Brody rendőrfőnök) neje már nagymama korú, már fiai játsszák a főszerepet. Egyiküket – az apa után a rendőrfőnöki teendőket megöröklő kisebbik fiút – áldozatául ejti egy cápa. Az édesanyja pedig tudja, érzi, hogy ez a cápa az ő családjáért jött. Amityből nagyobbik fia nyüstölésére hozzájuk, a szigetekre költözik, ahol köztudottan túl meleg a víz ahhoz, hogy cápák huzamosabb ideig tartózkodjanak a területen. Ő mégis érzi, hogy valahol ott lesz.

Nagyobbik – egyben egyetlen megmaradt – fia pedig mintha kísértené a sorsot, tengerbiológiai kutatásokat végez, a tenger fenekén csigákat jelöl meg. Még miután bebizonyosodik, hogy anyjának igaza volt, és valóban eljött az a bizonyos cápa ide a lehetetlenül meleg vízbe utánuk, még akkor is további merüléseket tesz. 

Nem csak a cápát vonzza a Brody család, de a Brody családot is a cápa?

Eszembe jutott Dino Buzzati Colombre-ja 

Stefano is, bármennyire intették, bármennyire tiltották, vonzódott a tengerhez, hiába mondták meg neki, hogy a Colombre a vesztét fogja okozni. Miféle transzcendens vonzódás ez? Micsoda önellentmondás? Félni, de közeledni, közeledni, de halálfélelemmel. 

Majd arra gondoltam, hogy így gondolnak külső emberek a hívőkre, gyülekezetekre: nem megyünk közel, nem evezünk az ő vizeikre, mert még bekebeleznek. Mert még elveszítem magamat. Mert még elveszítem a józan eszem, a személyiségem, az akaratom, a meggyőződéseim. Ne hazudjuk vagy ne bagatellizáljuk el: a hívő ember megtérése, változása bizony dolgok elvesztésével jár. Legalábbis az emberek így élik meg: az istenhit meg akar fosztani. Meg akar fosztani az egzisztenciámtól, a barátaimtól, a páromtól, attól, hogy a magam ura legyek, a saját döntéseimtől. Vágyik rá, de fél tőle.

A szakdolgozatom ügyén kommunikációs fejjel is végig kellett gondolnom, mit jelent a megtérés. Mit jelent az, hogy gyerekkoromtól azt a visszajelzést kapom, hogy jó ember vagyok, rendben vagyok, aztán jön egyszer csak egy olyan tükör, amely azt mondja, hogy nem vagyok rendben, hogy megváltásra szorulok, mi több, egyenesen bűnös vagyok. Van, hogy több évtizednyi információnak mond ellent ez az újonnan kapott kép. Ha valaki nem hárítja el azonnal és dönti el a meccset a régi jól bevált kép javára, hanem hallgat erre az új tükörre, az alapos átalakulással jár. Kevesen lépnek erre az útra. Többen csak vonzódnak tovább a partról, sosem lépve a víz közelébe. 

A történet csattanója (vigyázat, spoiler a novellához), hogy a Colombre nem azért jön, hogy elvegye Stefano életét. Semmit nem akar elvenni. Adni akar. Ad egy értékes gyöngyöt. Nem sok kell, hogy ebben a gyöngyben felfedezzük Isten országának a szimbólumát. Maga Jézus hasonlította azt egy értékes gyöngyhöz, melyet megtalálva a kereskedő elmegy és eladja mindenét. 

Örök életet hoz a félelmetes hal… Ha merem beleengedni magam a vízbe, bemerülni, az nem mínusz, hanem plusz? Nem elvesztek, hanem kapok? Nos, a cápa-filmek rendezői biztosan kijátszanák a rémes-hangos harapásjelenetet, de Isten nem ilyen (hatás)vadász. Isten nem a cápa, hanem a Colombre. Rossz híre van, rosszakat terjesztenek róla, pedig valami egészen mást akar. Nem elnyelni szeretne, hogy elveszítsd a saját személyiséged, felelősséged a döntések felett, kapcsolataid, vagy pénzed. Ő adni akar. Új,  örök életet. Hogy annak a fényében Te mit látsz majd még mindig értékesnek és megtartandónak, az a Te saját megítélésed lesz. 

Stefano egész életében menekül a Colombréja elől, csak a halála közeledtét érezve megy elébe. Amikor megtudja, miért is követi őt a lény, kifakad: „Mily elhibázott minden! Sikerült elátkoznom az életemet…” Elvesztegetett egy életet a neki szánt kincs nélkül, az elől menekülve. Min alapul az a félelem, ami őt visszatartotta? Mende-mondákon. Népi megfigyelésen. Érdemes átgondolni az életünk sodrát és döntéseit: melyiket hoztam valóban én, melyiket pedig helyettem a belém plántált nem túl alapos félelmek. Mert valaki kinn a nyílt vízen nekem is rejt egy gyöngyöt, ha kimerészkedem hozzá. 

„A colombre óriás testű, igen-igen ritka hal; félelmetes látvány. Aszerint, hogy melyik tengerben fordul elő, s a tengerpartot miféle népek lakják, különböző az elnevezése: kolombernak is hívják, meg kahloubrának, kalongának, kalubalunak, chalung-grának. Furamód a természettudósok nem ismerik. Olyan is akad, aki azt állítja, hogy nem létezik.”