A Nemzetközi Jellemkongresszus iránt ezúttal sokszorosan több képviselő mutatott érdeklődést, mint az elmúlt években bármikor. Néhányan már a kezdés előtt egy órával kényelmesen pöffeszkedtek székükben, míg voltak, akik még a nyitóbeszéd előtti percekben is a fénymásoló körül lábatlankodtak, néhányan pedig rendkívül nagy fontossággal feszülten lapozgatták jegyzeteiket.

A kongresszus nyitóülésén Bizalom rövid üdvözlés után rögtön a lényegre tért.

– Bizonyára önök is figyelemmel követték az emberi társadalom legutóbbi évtizedét, s afelől sincs semmi kétségem, teljes mértékben tisztában vannak azokkal a változásokkal, amelyek az emberi értékek romlását jelentik évről évre. Egyre több városban hódít teret a Közöny, a Nemtörődömség, az Indifferencia, s mindezek mellett fontosnak tartom, hogy szót ejtsünk a generációs változásokról is. Megbízható forrásból tudom, hogy a mai fiatalság közel kétharmada hódolt be a Tiszteletlenségnek, s az sem titok, hogy újabban egyre kisebb az érdeklődés Megértés és Tolerancia iránt. Ami a középkorúakat illeti, egyre többen váltak akaratuk ellenére is Stressz-pártivá, az idősebb korosztály pedig hajlamos – a bizonyára minden társadalmi réteget érintő, s egyben bosszantó – Zsörtölődésre.

– Hol itt a probléma? – Vág Bizalom szavába Zsörtölődés. – Nem tartja ezt mégis diszkriminációnak, hogy egyes jellemvonásokat értéktelenebbnek tekint másoknál?

A váratlan közbeszólás hatására az elnök szeme zavarodottságában monoton tikkelésbe kezd, ezért idegesen papírjai között kezd kutakodni.

– Kérem, én csak az emberi társadalomban végzett felmérések mutatóiból tudok kiindulni. A tudomány jelen állása szerint igenis vannak tulajdonságok, melyek nélkül az emberi társadalom összeomlana, míg mások éppen hogy destruktívan hatnak a közjóra.

– És ezt csak így fogadjuk el? – Emeli fel a hangját Igazságérzet is.

– Csak nyugalom, kérem, türelem! – inti csendre Bizalom a méltatlankodó tulajdonságokat, s közben segélykérő pillantásokat vet Nyugalomra, aki csak kedvesen mosolyog, bólintással kifejezve egyetértését.

– De hát ez hallatlan! – kiált fel Elégedetlenség. – Egyetértek Igazságérzettel, és egészen biztos vagyok benne, hogy sokan gondolkodnak még e kérdésben hasonlóan. Tudja, Bizalom, úgy gondolom, nem ártana néha mások véleményét is megkérdezni. Maga, Flegmaság, például mit gondol? – meresztgeti Elégedetlenség a szemöldökét szomszédja felé hadonászva.

– Őszintén? Érdekel is engem…? – veti oda higgadtan Flegmaság, s hogy nemtörődömségét nyomatékosítsa, még köp is egyet, ami éppen Kiszolgáltatottság cipőjén landol.

– No kérem, csendet, csendet! Én, Bizalom, mint a jellemvilág jelenlegi elnöke azt javaslom, hozzuk előre az idei elnökválasztást, s döntsünk most országunk jövőjéről. Biztos vagyok benne, hogy ezt a kérdést békés úton is rendezhetjük, s végül közös döntésünk eredményeképpen az a tulajdonság ülhet majd itt, az elnöki székben, akinek valóban itt a helye. Ilyen módon ha eddigi munkámat értékesnek ítélték, s elhiszik nekem, hogy a jövőben is előre tudom mozdítani országunk ügyeit, kérem, voksoljanak rám. De ha nem tennének így, akkor is biztos vagyok benne, hogy olyan elnököt választunk magunknak, aki egyaránt alkalmas szerény országunk, valamint a több mint hétmilliárd lakosú emberi társadalom vezetésére. 

A választásokat még aznap este megtartották. Bizalmat nem szavazták meg újra, az eredmények azonban mindenkit mélységesen megdöbbentettek. Kétely értetlenül tette fel a kérdést:

– Lehetséges, hogy annyira elhatalmasodott köztünk a káosz, hogy már nem is mi gyakorlunk hatalmat az emberiség fölött, hanem ők uralnak minket? – Kétely tekintetével az eredményjelzőket pásztázva suttogva folytatta a gondolatmenetet:

– Lehetséges, hogy ilyen méreteket öltsön az önzés?

Döbbent csend az előadóteremben, a szavazatokat újraszámolják. 

…

 Mindenki önmagára szavazott. Mindenki, kivéve persze Önzetlenséget, aki Reménységre voksolt.