„Sokan csak nyárnak mondják, mi Thammuznak, Ábnak és Elulnak. Három hónapig tart. Három hónapig ugyanaz a fény tűzi a homokot, a sátorponyvákat, ugyanaz a hőség forgatja benned a gondolatot. De még a fele idő hátravan, amíg megjön a szüret. Nehéz kivárni. Nehéz türelmesnek lenni."

A mai panoráma nem hasonlít Mészöly Miklós Saulus című regényének nyitóképéhez. Szürke, esős idő, varjak károgása, árvizek fenyegetése. A regénybeli Saulus, a hitbuzgó farizeus nem ezt látja. Ő a sivataggal áll szemben, bőrét a forróság égeti, szemét a tűző napfény vakítja el. Valamiben mégis közös a kétféle időjárás: mindkettő kavarja, forgatja benned a gondolatot. A természet változásai bennünket is változtatnak: hangulatunkat, gondolkodásunkat az is befolyásolja, hogy gumicsizmában vagy saruban lépünk-e ki az ajtón. Mennyire lehet maradandó a természet, a külső körülmények okozta változás?

„A történet mindenesetre engem is újra felkavart; mint mikor a seprű felrázódik."

A felkavaró történet olyan férfiről szól, aki különös körülmények között hal meg, felesége viszont meg van győződve arról, hogy három nap múlva feltámad. Sírjáról a harmadik napon eltűnik a kő, holttestét azóta sem találják sehol – „...mintha olyasmi ismétlődött volna meg, amire egyszer már kísérletet tettek az áruló rabbi halála után". Saulus nem találkozott az áruló rabbival, az övéhez hasonló eseménysorozat mégis elgondolkodtatja, gyanút ébreszt benne – ennél több azonban nem történik. Ki tudja, hány különös, megdöbbentő történettel találkoztunk már életünkben, hányszor kavart már fel bennünket egy-egy regény, színházi előadás vagy egy ismerős beszámolója. Vajon képesek ezek arra, hogy valódi, maradandó változást idézzenek elő bennünk?

„Lehet, hogy ez volt az első lépés? Mikor mondhatja az ember, hogy a juhom, szamaram, kecském megváltozott? Mikor mondhatja a juhod, szamarad, kecskéd, hogy megváltoztál?"

Saulus megszállottan üldözi egy fiatal törvénymagyarázó, Istefanos barátait. Istefanost elfogták és megkövezték, de nem Saulus, hanem valaki más találta meg a „veszélyes" fiatalambert. Most a becsvágy, a bizonyítás vágya, a Törvénynek való engedelmesség és még ki tudja, mi minden hajtja – ha már Istefanost nem sikerült kézre keríteni, legalább a barátait kapja el! És ekkor elkezd történni valami: Saulus gondolataiban időnként rést üt a kétely. Honnan ez a bizonytalanság a határozott, szilárd hitű férfiban, honnan a változás, ha nem a külső környezete, ha nem az általa hallott történetek idézik elő?

„Én meg hagyom, hogy az úttest közepére vigyen a lábam. Hosszú, egyenes utca, igazi Vicus Rectus, csupa nyitott kapuval, aztán valami napsütött puszta, az éggel, ahová az utca vezet –
Kóré másnap megint kijavít, hogy ez már a hetedik nap.
– Hogyan? Közben éjszaka is volt? – kérdezem.
Nem vettem észre. S hallom, ahogy a hátam mögött suttognak:
– Vigyázz!
– Vezessétek a szamarát...
– Disán, menj a jobb oldalán...
– Te hebroni ég! Ez tényleg megvakult...
– Csak nem meri mutatni?"

A regény itt előzékenyen átadja helyét a bibliai beszámolónak, hadd mondja el a Szentírás, mi változott és Ki változtatott. Az Apostolok Cselekedetei arról beszél, hogy az igazi és örök változás, metanoia nem történetek által, nem a természet által, nem külső körülmények által érkezik el. Mészöly Miklós könyve a nem-ekről beszél – hogy ezeken túl megláthassuk az Igen-t is.

 Az idézetek Mészöly Miklós Saulus című regényéből származnak.