Az evangélisták lejegyeztek egy történetet egy férfiról, aki PÉNZVÁLTÁSSAL foglalkozott. Munkájával az elnyomó, kisemmiző, gyűlölt ellenséget, a római hatalmat szolgálta, ráadásul kezébe vette a császár képét ábrázoló pénzeket, melyek az olyannyira szigorú képtilalmat is megszegték. Nem élt rosszul, de jól sem. Valószínűleg jobban élt, mint honfitársai, anyagilag, és rosszabbul, mint honfitársai, lelkileg. Kisemmizte őt a gyűlölet, a megvetés, a kitaszítottság, a társadalmi peremlét, a magány. A rúgások, a szúrós pillantások, talán köpések is. 

Aztán egy szép napon odalépett asztalához egy különös ember. Tekintetét nem lehetett kiállni, és szavának nem lehetett ellenállni. Odalépett hozzá, de nem erszényét nyújtotta, hanem segítő kezet, egy rég nem látott mosolyt, lehetőséget, hogy váltson. Hagyd itt az egészet, kövess engem! VÁLTOZTASS! 

Innentől nem kell ezzel foglalkoznod. Innentől nem kell a megvetéssel harcolnod. Új útra indulhatsz. Új feladatot kaphatsz. Az Újszövetségben olvasható egyik evangélium, Máté evangéliuma ezt az embert Máté evangélistával azonosítja. 

Sugallja az üzenetet: tollát megtartotta, de nem azért, hogy könyveljen, nem is azért, hogy számoljon, hanem, hogy a Mester tanításait lejegyezze. Gyökeresen más életmódra VÁLTOTT. 

Az a meglátásom, hogy életünk során sokszor kell VÁLTANUNK. Nem lehet utunkat tovább folytatni, mert már nem vezet sehová. Abba kell hagyni. Valami újba kell fogni. És ez mindig nagyon egyértelmű. Akkor is, ha nem könnyű. Nem könnyű, mert bizonytalan. Ugrás ez a szakadékba. Eddig tudtuk, hogyan működnek a dolgok, mi a feladatunk, hova vezet az utunk. És most hirtelen minden teljesen más lett. Már nem működik az, amit megszoktunk, és már nem vezetnek sehova a dolgok. Az örömünket is elveszítettük benne. A lelkesedésünket is elveszítettük benne. Már a rutin, a jó öreg tapasztalat sem nyugtat meg. A biztonság is bizonytalan. A megtapasztalt is sokkal inkább tapasztalatlan... 

És akkor jön a lehetőség. Mint amikor a vasút megérkezik a VÁLTÓHOZ. Látszólag bármely vágányt választhatná. De az úti cél kijelöli a vágányt. Azt az egyetlen vágányt, amely továbbvisz. És a vezetőnek döntenie kell. Döntésén múlik a siker, amelyen lemérhetjük munkánk objektív értékét. 

Párhuzamos sínszálak között határozottan választva változtat, s célhoz ér a szerelvény, s a megannyi utas. Megannyi utas, megannyi találkozás. És sorsok. És célok, törekvések, álmok. Mosoly, könny, találkozás, elszakadás. VÁLTOZÁS. 

Ez mind lehetséges, amikor beköszönt az ember életébe valami új. Mert a váltással együtt jár az újdonság is. A lehetőségből indul, s az újdonságba jut. A lehetőséget és az újdonságot köti össze a VÁLTOZTATÁS. Nagyszerű cselekedet! Bátor lépés, optimizmus. Az teszi meg e hallatlan nagy lépést, akiben ott van a remény. Aki az újdonságban valami jobbat remél. 

Előrelépés. Azt hiszem ez a hajtóerő. Ez adja a mámort, mely felbátorítja korunk racionális emberét, hogy cselekedjen, hogy továbblépjen, még ha az észérvek ellene szólnak is. Még ha a munkatársak lebeszélnének is. Ha a barátok, ahelyett, hogy bátorítanának, harsányan hahotázva nevetnek, vagy aggódó tekintettel csóválják fejüket. Mikor a szeretteink valami lázadónak, álmodozónak, évezredek álmát látó csetlő-botló madáchi Ádámnak tartanak... 

Mert ezt a lépést meg kell tenni. Ez az élet rendje. Parancsoló rend. Kényszerít, hogy alkalmazkodjunk, akkor is, ha legszívesebben mi szabnánk magunkhoz a világot. Hogy bejön-e a számításunk? Jó lesz e prognózis? Ki tudná garantálni? Nem csupán mi, de a világ is változik. Ma már semmi sem ugyanaz, s napról napra, máról holnapra megtagadja világunk csalókán hirdetett, s hamis biztonságérzetbe ringató önazonosságát. Ma már semmi sem fix, a kő sem az. Mily boldog idő volt, míg leírhatta Wass Albert, kinek bujdosása elől nem bújhatott el a világ: „[...] a víz szalad, de a kő marad...”. Refrénszerűen, újra meg újra, mert ez biztos. 

Ma már semmi sem biztos. Ma már semmi sem áll. Nincs igazi viszonyítási pont, ha csak nem a változás maga, mint az örökösen forgó kerék, mely megőröli ezt, s létrehívja azt, a soha meg nem alkotott örökmozgó, az életünk hátterében forgó perpetuum mobile. 

Mégis van valami. Ahogyan kedves énekünk mondja: „Áll a Krisztus szent keresztje, elmúlás és rom felett...”. Igen elmúlhat minden, elbizonytalanodhat a legbiztosabb is, és romba dőlhet az egész világ. 

DE! 

Ahogyan folytatódik: „Krisztusban beteljesedve látom üdvösségemet”. 

Ez a legfontosabb váltás: a MEGVÁLTÁS. Ezt élte át Máté is az asztalnál. És ez biztos. Ez nem tud rossz döntés lenni. Krisztus mellett dönteni a legcsodálatosabb változtatás elismerése. 

Éhen halt-e Máté? Aligha. De lejegyezte a Boldog-mondásokat, a Miatyánkot, Krisztus számos csodáját, szenvedését, halálát, feltámadását, s a missziói parancsot, melynek nyomán keresztelnek lelkipásztoraink gyermeket és felnőttet egyaránt, Krisztus oltalmába ajánlva őket. 

Új útra lépett, s a MEGVÁLTÁS MEGVÁLTOZTATTA őt. Végérvényesen. Mert megismerte őt. Meglátta üdvösségét. 

E szavak közel állnak egymáshoz, még ha jelentésük egyszerre közel is áll egymáshoz, s talán egészen távol is. Véletlen? Nyelvi lelemény? Vagy könnyedén magyarázható grammatikai jelenség? 

Jó kérdések. Mint ahogy az is, hogy aki ez írást olvassa, miféle változás, változtatás előtt áll. Néhány példát s szempontot tisztelettel ajánl figyelmébe a cikk szerzője.