Jambus vagyok, a törpetacskó. Többnyire csak Jambinak becéznek. Budapesten lakom a kilencedik kerületben. Törzskönyvem szerint fajom eb, fajtám tacskó, nemem szuka, színem fekete cser. Van egész Európára érvényes útlevelem is, az ugyanezeket írja angolul. Mindenki vágyik arra, hogy egyszer elmondja a történetét. Ez az enyém.

Semmire nem emlékszem a nagy trauma előttről. Az emlékek törlődtek, csak félelmek maradtak meg. Azt pl. elmondták, hogy Debrecenben születtem, és életem első két évét ott is töltöttem. Egy idős hölgynél laktam, aki hol megfojtott a szeretgetéseivel, hol teher voltam neki. Azt sem tudom, hogy mikor tépett meg egy fajtársam, talán még kölyökkoromban, de ösztönösen félek minden más kutyától. A nagyoktól különösen. Igaz, az is az arcomra van írva, ha séta közben találkozunk, hogy mennyire megvetem őket. A bal fülem rendesen csipkézett, nem emlékszem már, hogy ki és hogyan tépte meg, de a félelem megmaradt. Nem szeretem a többi kutyát, na. Vannak emberek is, akik nem szeretnek más embereket. Én kutya vagyok, és nem kérek más kutyák társaságából.

Szóval Debrecen, az idős hölgynél. Elkaptam egy bundabetegséget, ami nem is olyan nagy dolog, sok kutya átéli ezt, és a tacskók különösen érzékenyek rá. Ember nem kaphatja el, senkire nem voltam veszélyes. Korábban csillogó fekete bundám volt, először csak megfakult, aztán állandóan viszketett, mindenhol, reggeltől estig vakaróztam. Aztán már aludni sem tudtam miatta. Mikor foltokban hullani kezdett a szőröm, az öreg hölgy kitett az utcára. Sebesre haraptam a bőröm, mert alig bírtam a viszketést, és hamarosan minden bundám kihullott. Nem is tacskó voltam már, inkább hasonlítottam egy jól megtermett meztelen patkányra. Kóboroltam, mindent felzabáltam az utcán, csak hogy túléljek. Nem is igazán emlékszem erre az időszakra sem, biztosan egy tündér segít nem gondolni rá. Nem tudom azt sem, hogy meddig tartott. Talán két hétig, talán hat hónapig. Aztán jött egy ember, aki megsajnált, és bevitt a menhelyre.

Innentől lassan kezdett helyrejönni az életem. Tél volt, nem maradhattam a menhelyen. Bunda nélkül, lakásban tartáshoz szokott fajtaként elpusztultam volna a kennelben. A nagyon kevés idő alatt, amíg ott voltam, oltásokat kaptam, orvoshoz vittek, megszűnt az állandó kínzó viszketés, sőt pár hét után kezdett visszanőni a bundám. Kaptam chipet, és amikor a bundám már egészen helyrejött, ivartalanítottak is. Ideiglenes befogadó gazdához kerültem, két másik tacskó mellé, ahol nagyon nagylelkűen gondoskodtak rólam. Sokat sétáltunk, mindig jóllaktam, és még bundakondicionáló tablettát is kaptam az egyre fényesedő bundára. Nem volt könnyű onnan elmenni.

A jótündér viszont már dolgozott azon, hogy végleges helyre kerüljek, és hamarosan jelentkezett egy gazdi, aki engem szeretett volna. Harmadik születésnapomra már tápos muffint sütöttek nekem, a bunda ragyog, és a kezdeti depressziós hónapok után a kedvem is a régi. Imádok sétálni, no persze ha nincs hideg és nem esik az eső. A Duna teljesen lenyűgöz, órákig tudom bámulni, és hihetetlen elszántsággal hozom vissza a botot, amit bedobnak nekem. Bármikor egy perc alatt képes vagyok akkora üreget ásni, hogy eltűnjek benne. Még kirándulni is elvittek nemrég. Voltam Visegrádon és Szentendrén, ahol egy külföldi turistacsoport legnagyobb derültségére még egy gombóc Szamos marcipán fagylaltot is beburkoltam. A gazdám mindentől óv, és a biztonságban kibontakozhatott a saját egyéniségem is. Most végre az lehetek, aki valóban vagyok: önfejű, makacs, igazi egyéniség. Sokszor morog is a gazdi, hogy ha nem viselkedek, megyek vissza a menhelyre. Pedig soha nem vinne vissza, pontosan tudom, hogy mennyire ragaszkodik hozzám!

Nem mindenki ennyire szerencsés, mint én. Nagyon sokan sohasem jönnek ki a kennelből, és a menhely az utolsó lakhelyük. Kevesen fogadnak be árva kutyákat, pedig ki tehet arról, hogy gazdi nélkül maradtunk? Soha nem követtem el semmit senki ellen. Néha bekapok egy-egy legyet, ha bosszant, és egyszer meg akartam kergetni egy sünit, de egyébként soha nem ártottam senkinek. Minden bűnöm az volt, hogy elkaptam egy betegséget, és az öreg hölgy ahelyett, hogy orvoshoz vitt volna, kidobott az utcára. Ennyi az én történetem.

Sokat ücsörgök a gazdám egy jóbarátjának az ölében. Ilyenkor mesél nekem, és ezt mindig nagyon élvezem. Meghallgatom, puszikat adok neki. El szokta mondani, mennyire jó dolgom van. Hogy még Magyarországon is mennyi kutya van láncra fűzve, akik a nyári 40°C-ban ugyanúgy árnyék nélkül szenvednek, mint télen mínusz 10°C-ban. Szerinte a legtöbb ember érzelmi intelligenciája messze elmarad az enyémtől, mert én tudom, amikor a gazdám beteg vagy szomorú. Ilyenkor felvidítom, odabújok hozzá, sőt ha lázas, szó nélkül eltűröm, hogy nem visz le a szokásos sétákra. Sok ember meg úgy bánik a kutyával, mintha nem lenne lelke, kínozza, mindennek kiteszi, és ha megbetegszik, kidobja vagy megöli. Egy házőrző eb keményen dolgozik, és sosincs szabadság, megérdemelné, hogy legalább gondoskodjanak róla. Nekünk igenis lelkünk van, egyéniségünk van, és nagyon tudunk szenvedni is, örülni is. A gazdák jó része ezt nem is érzékeli. Sokszor elmondja, hogy vigyázzak az emberekkel, és mélységes felháborodásomra sosem engedi, hogy idegenek etessenek. Nem tudom, igaza van-e, ő egyáltalán nem bízik az emberekben. Én feltétlen lelkesedéssel szaladok oda mindenkihez séta közben, aki meg akar simogatni. Végül is egy ember dobott ki az utcára, de azután sokan dolgoztak azon, hogy gondtalan, tacskóhoz méltó életet élhessek. A rossz emberekkel nem szabad foglalkozni. Jó emberek! Ti sohase menjetek el szenvedő kutyus mellett! Nektek csak egy telefon, ami nekünk az életet jelentheti: a rendőrségen vagy bármelyik állatvédő szervezetnél azonnal és névtelenül is lehet bejelentést tenni. És ne féljetek menhelyi kutyust befogadni, akit a lelkiismeretes gondozók örökbe adnak, azokból gondoskodó környezetben nagyon hűséges barát válik. Erre én magam vagyok a garancia. Én, Jambus, a törpetacskó.