Marc Chagall, a modernitás egyik legnagyobb festője azt mondta, hogy azért szeret a provence-i Saint Paul de Vence-ben élni és alkotni, mert ott vannak távlatok. Ha elzarándokolunk a Nizzától alig húsz kilométerre fekvő, középkori városkába, s megállunk a festő sírjánál, teljes mélységében (vagy szélességében) átérezhetjük és megérthetjük Chagall gondolatát. Saint Paul várfokáról lenézve elénk tárul az egész Côte d’Azur – Azúr-part –: balra Nizza, az Angyalok öblével, amelyet maga Chagall is oly sokszor megfestett, jobbra a cannes-i öböl, mögöttünk Provence dombjai hullámzanak, s valahol a messze távolban még az Alpok hegycsúcsait is felfedezhetjük, ha jó az időjárás.

Úgy persze könnyű távlatokról beszélni, ha az ember kilátása a francia Riviéra legszebb partszakaszára esik, láthatára pedig szem szerint a végtelen. Chagallnak tehát könnyű volt, mondhatnánk, ha nem tudnánk, hogy mikor és milyen körülmények között mondta ezt a festő. Nem sokkal azután, hogy az orosz diktatúra elől emigrálni kényszerülő művész éveken át a német megszállás miatt is bujkálni kényszerült. De nem lehetett felhőtlen az öröme a holocaust után sem, hiszen feleségét elveszítette, s a Saint Paul de Vence-i évek kezdetén olyan szegény volt, hogy a mindennapi betevőre se futotta. Szó szerint éhezett ekkoriban, s ha egy-egy jószívű kocsmáros meghívta egy tál levesre, akkor ő azzal fizetett, hogy az étlapra vagy a blokkra leskiccelt egy-egy krokit, vázlatot. Ma ezeket a kis szénrajzokat milliókért árulják, s annyi van belőlük, hogy talán Chagall fél éves étlapját is rekonstruálni tudnánk velük.

A francia Riviéra számunkra többnyire a luxus, a fényűzés jelképe, Chagall azonban messze állt ekkor a fényűzésnek még a gondolatától is. Kilátásai mégis voltak, mégpedig káprázatosak. Hogy miért? Mert jól választotta meg a kilátópontot, és nem utolsósorban azért is, mert tisztában volt a képességeivel. A Côte d’Azur távlatára azért volt szüksége, hogy a hátralévő évtizedekben megalkossa azoknak a mesterműveknek sokaságát, amelyek egy része – bibliai tematikájú művei – éppen a nizzai Chagall-múzeumban láthatók. Most azonban volt olyan szerencsénk, hogy nem kellett Franciaországig elmennünk ezért a képekért, ugyanis szeptemberben Marc Chagall és Ámos Imre kiállítás volt látható a Nemzeti Galériában, s a tárlat Chagall bibliai témájú műveit is tartalmazta.
http://mno.hu/grund/paratlan-chagall-tarlat-budapesten-1184177/ 

Sokat tanulhatunk Chagall mestertől, s nem csak a képeiből. A távlatról és a kilátásról szóló mondata ugyanis számomra az élni akarás jelképévé vált. Mi, magyarok bizony könnyen búnak eresztjük a fejünket. Jobban szeretjük azt méregetni, hogy a szomszéd kertje mennyivel zöldebb, hogy neki mennyivel jobban megy. Teljesen mindegy, hogy melyik kort hozzuk fel példának, s az is mindegy, hogy a szomszéd Audit vett, vagy éppen lecserélte a Babettát egy Simsonra. Az számít, hogy neki több van, mint nekünk. A kilátásaink nem a végtelenig érnek, hanem csak a szomszéd kertjéig, s közben észre sem vesszük, hogy a saját határainkat is bemerevítjük. Pedig nyugodtan kiterjeszthetnénk. Nem kellene hozzá más, mint jól megválasztani a kilátópontot. A Riviéráig talán nem látnánk el, de a végtelenig igen. Megláthatnánk azokat az ajándékokat, amelyeket Isten nekünk szánt. Észrevehetnénk a saját Angyal-öblünket, Cannes-i vörös szőnyegünket, vagy a szépen hullámzó provence-i dombjainkat, alpesi hegycsúcsainkat. Mert a kilátópont elsősorban bennünk van. Hiába állunk Chagall hegyén, ha nincs szemünk meglátni a csodát. Ha a távlat befogadása helyett szemellenzőt rakunk a szemünk elé. Ha nem vagyunk elég nyitottak rá, hogy Isten „ecsetet” adjon a kezünkbe, s megfessük az „Énekek énekének” vagy éppen Dávid életének parafrázisait. Persze nem a festő különleges talentumaira gondolok. Hanem az „életművész” mindennapi talentumaira. Arra a látószögre és lelki erőre, ami túlemeli őt saját magán. Ami egy létra vagy a körtefa tetején is nyílik, s ahol a szomszéddal is össze lehet kacsintani az azúrban.

Legyünk hát bátrak látni, és ne csak a szomszéd kertjéig. Ha kilátásba vesszük a végtelent, a hétköznapok is másként telnek. A múlt iszonyatát Chagall sem feledhette, mint ahogy korgó gyomra is ételt követelt. De nem keseredett bele a múlt felhánytorgatásába, nem tekintette megváltoztathatatlannak a jelent. A távlat pedig a jövőt ígérte neki, tele képekkel, színekkel, angyalokkal és Isten gondviselő szeretetével.