A keresztyén ember kilátása az örök élet. Nem tűnik rossz kilátásnak, még annak ellenére sem, hogy gyakran el sem tudjuk képzelni, mi is az. Érdekes módon a Biblia úgy beszél róla néhány helyen, mint a földön megtapasztalt rossz dolgok ellentéte. Ahol Isten letöröl minden könnyet, hiszen a sírók meg fognak vigasztaltatni, ahol az üldözöttek elnyerik jutalmukat, és az igazságra éhezők és szomjazók megelégíttetnek. Egy kérdés merül fel bennem: elég számomra ez a kilátás ahhoz, hogy már most át tudjam élni a megvigasztaltatást, meg tudok elégíttetni már most az igazsággal? Hiszen ha az örök élet ennyire közel jön, akkor igazzá válhat, hogy minden pillanat számunkra eszkatologikus pillanat. Fogalmazhatjuk úgy is, hogy Isten jelenlétében élni olyan, mintha az eljövendő fénye rávetülne a jelenvalóra. A kérdést továbbvíve: van ennek valós hatása? Hiszen nem csak annyiról van itt szó, hogy néha nagyon „happy-keresztények”-ké válunk, hanem arról is, hogy a mindenkori pillanat lehetősége és ezzel együtt felelőssége, hogy a potenciális valóság reális valósággá válik-e. Kérdés továbbá az is, hogy azzá válhat-e? Vagy csak némi lelkiismeret-furdalás, egy kis vállveregetés kíséretében érzünk valami nyomást a mellkasunkban (ha ismerős ez az érzés). De ennyi?

Keresztyénségünk jelenleg két jelentős történelmi pillanat között él. Krisztus halálában az „elvégeztetett”, és a Jelenések könyvében megjelenő kijelentés, „íme, újjáteremtek mindent” között. Teológusok magyarázzák a jelent innen is, onnan is. De leginkább azt éljük át, hogy mind a kettő olyan tény, amely a jelenlegi életünket formálhatja, melynek formálnia kellene azt. Mindenhol a jelen kilátásairól beszélnek a plakátok, a politikusok, az újságok, vagy éppen a jelen kilátástalanságáról. De ha kicsit jobban megnézzük, sokkal inkább ők is arról beszélnek, hogy mi volt és mi lehet. Hogy egy adott dolog honnan indult ki, hol járunk benne és mi fog következni. A kilátás tehát nem is igazán a jövő számára fontos, hanem a jelennek. Az érdekel minket, hogy most mit gondoljunk, most mit érezzünk és most mit higgyünk el. Egy fontos különbséget láthatunk azért mégis az általános gondolkodás és az örök életre vonatkozó Igék között. Ez pedig az, hogy Isten ígéreteiben a jövő nem feltételes mód. Sőt általában nem is jövő idő, hanem eldöntött tény és biztos valóság a jelenben is.

Azt a kérdést tettem fel, hogy elég-e számomra az örök élet kilátása ahhoz, hogy a jelenem ez által formálódjon. De valójában úgy kellett volna feltennem a kérdést, hogy észreveszem-e azt a meghatározottságot, amit az örök élet ténye jelent. Hogyan határoz meg az örök élet? Nem könnyű erre a kérdésre egzakt választ találni, hiszen nem az imperatívuszok válasza lesz a helyes, hanem a megokoló. Úgy értem ezt, hogy az örök élet meghatározottsága nem abban nyilvánul meg, hogy ezt vagy azt kell tenned, hanem abban, hogy ez vagy az a valóság, és nem pedig az a megszokott, jó öreg, törvényszerű történet a „kell”-ek hatalmáról. Az örök élet meghatározottságát felismerni lehet, hiszen a felismerés szabadít meg, nem pedig a parancsok. Amikor felismerem, hogy az „íme, újjáteremtek mindent” valósága jelen van az életemben.

Mint mondtam, két jelentős történelmi esemény, de sokkal inkább két jelentős teremtő Ige között élünk, hiszen minden „elvégeztetett”, hogy „minden újjáteremtethessen”. Amennyiben tényekről beszélünk, márpedig arról, és személyes életünk számára felismerések ezek, akkor elmondhatjuk, hogy életünk minden pillanata aktuális kitekintés az örökkévalóságra és az Örökkévalóra. Olyan kitekintés, amelyen keresztül mások is kitekintenek, olyan kitekintés, amelyen Más is betekint, nem csak a szürke általánosság és a magába zárt, elszigetelt világ.